Egy kis előzmény.

Tudni lehet rólam, hogy az életemben háromféle dolog létezik. A csoki, amit ugyebár nem kell magyarázzak, nekem az a legfontosabb. A második az, amire allergiás vagyok, pl. a suli, néhány idegesítő ember (ezek azok, amik esetleg újdonságok lehetnek, a többi tök szokványos, mint pl por, kutya-cica-ésmindenamiszőrösállat, toll, bizonyos kaják, szóval kb minden... ) A harmadik csoportba tartoznak azok, amire nem vagyok allergiás, bár ez nem túl nagy csoport... Olyanok vannak benne, mint például merőkanál, homokozós játék, kilincs, meg ilyenek, amik még mozgás és cselekvésképtelenek. Bár azért ezek is tudnak gonosz dolgokat művelni.

Legújabb ellenségeim most például a kilincsek. A csütörtöki napomat csodálatossá varázsolták. Nem is sejtettem, hogy ama mozgalom, amit anno az esernyőm indított ellenem, ennyire nagyon kiterjedt, és már Németországban is vannak követői.

Minden egy teljesen átlagos napnak indult. Kora hajnali ébresztés, magyarázkodás, hogy nem, még mindig nem akarok nyolcszor fürdeni, és könyörögve kérem, hagyjanak már egyszer az életben legalább hatig aludni, amikor kilencre megyünk a háztól tíz percre lévő talihelyre, amiről úgyis mindenki késik, szóval bőven elég lenne tíz után indulni. Persze igen, a koránkelődés az én hibám, mert én mondtam nekik olyat, amiből arra következtettek, hogy nyolcszor fürdök... De hát azért ez mégis túl abszurd ahhoz, hogy elhiggyék. Bááár, ki tudja, hogy náluk mi számít furcsának.

Nade térjünk vissza a legújabb ellenem szövetkezettek bemutatására, hogy felfedjem előttetek bűnös titkaikat, hogy titeket már ne érhessen meglepetés részükről.

A hajnali ötkori ébresztés után beletörődve, bevonultam a fürdőszobába. Az ajtót természetesen bezártam magam után, nehogy beállítson valami nem szívesen látott hívatlan vendég. Fogmosás után, immár tárgytalanná vált benn tartózkodásom, így hát, mivel a fejmosást se fürdéssel, se máshogy nem terveztem elszenvedni, elindultam kifelé. Homlokom hatalmasat koppant az ajtón, homlokmagasságban (végtére is, hol máshol), lévén kora reggel többnyire még nem találom meg a szemem nyitvatartása funkciót. Bár olyankor általában még értelme sincsen, abban a töksötétben, kivéve, ha valakit éppen megfejel egy ajtó...

Bizonyos nem szép, ellenben nagyon csúnya mondanivalók után, amiket az ajtónak címeztem, fejemet fogva megpróbáltam kinyitni, ami természetesen nem sikerült, mivelhogy zárva volt. Elfordítottam a kulcsot, lenyomtam a kilincset, és megindultam kifelé. Megint rosszul döntöttem, mert az ajtó befelé nyílt. Na még egy nekifutás, gondoltam, aztán ha akkor sem sikerül kijussak, akkor elheverek itt, aztán alszom egy jót.
Kilincs lenyomva, ajtó befelé húzva.

A kilincs, sértődős lévén, magára vette az előbbi mondanivalóimat, amiket az ajtónak címeztem, ezért nem volt hajlandó örömet okozni azzal, hogy kienged onnan, inkább fogta magát, egy kárörvendőn nyikorgós kacajjal a kezemben maradt, majd nagy csörömpöléssel földhöz vágta magát, ezzel is kifejezve nemtetszését irányomban.

A nagy hangra összefutott a család, és fél órán belül szabad voltam. Az ajtóból még visszanéztem, és rányújtottam a nyelvem, hogy hahaaa nyerteem, nem sikerült elérnie a célját.

Talán ha akkor nem fölényeskedek, és nem nevetem ki, akkor elfelejthettük volna a nézeteltérésünket, de így erősítést kért. A következő rohamozást már a suliban kaptam, szintén a mosdóban. Becsöngetés után mindenki nagyon sietett, és egy lány úgy csapta ki az ajtót, hogy a kilincs röppályára állt, és telibe találta a pocakom, amire csak úgy tudtam reagálni, mint egy nagyranőtt kacsa: sok ideig hápogtam, és totyogtam egy helyben... Amikor már képes voltam gondolkozásra is, elővettem a képzeletbeli naplómat, és belevéstem, hogy vigyázni kell a kilincsekkel is, mert elég alantas jószágok.

A következő támadás már sokkal jobban szervezett volt, és összeesküvésen alapult. Biciklin ültem, és legjobb tudásom szerint tekertem a többiek után, amikor is hirtelen megláttam, hogy a járda közepén egy csiga mászik. Reflexből kanyarodtam, hogy kikerüljem, nem számolva azzal, hogy az még nem nagyon megy. A bukásra a bicó is rásegített, így végül kicsi a rakást játszottunk, alul a csigusz, rajta én, és a magasban a bicikli zörgött kárörvendőn. A grátisz az volt, amikor barátnőm, akinek meséltem a reggeli csatámról, odajött, és megkérdezte, hogy na mivan, kilincset láttam? Abszolútnemvagyvicces-tekintettel meredtem rá, és akkor megláttam mögötte egy nénit, akinek a kezében ott volt egy kilincs, és pillanatokon belül odajött, hogy leszidjon minket, hogy mégis milyen dolog ilyeneket szétdobálni... Ekkor már a barátnőm is kicsit lesápadt, és elkezdett komolyan venni.

Ezzel így találtam egy szövetségest, úgyhogy felettébb szórakoztató volt a nap, mert együtt remegtünk minden kilincstől, és aznap már nem mentünk semmi olyan közelébe, ami imígyen ránk támadhatott volna. A nap fő tanulsága, hogy nincs olyan hely, ahol nincs kilincs, ezért igyekezzetek, hogy nehogy magatokra haragítsátok őket, mert nekik mindenhol, mindenki a szövetségesük....

A cserediák-sztori ide kattintva folytatódik.

Egy kis előzmény ide kattintva olvasható.

Bátorság, nagy levegő, bélyeg, miegymás- gyűjtés után megint megkíséreltem a biciklicsoda belovaglását. Újabb elrugaszkodás következett, immár kicsit óvatosabban. Ebből kifolyólag már nem sikerült elég magasra röppennem, így egy döbbent sóhajjal kellett nyugtázzam, amikor az ülés beleállt a popómba. Ezen nagyon meglepődve, kicsit lefagyva, hirtelen megint én kerültem alulra. Ennek már nem örültem annyira, mert eme rémületre okot adó dolog után már volt félnivalóm a bicótól.

Egy újabb feltápászkodás következett, majd átvonultam vele a lépcső mellé, és a magasból végre sikerült elérnem a célom, már én voltam felül. Egészen addig, amíg ő, ennek nem örülvén, elkezdett a másik irányba dőlni. Ez engem nagyon váratlanul ért, mint ahogy az is, hogy kb fél méter volt a lábam és a talaj között, így fogtam magam, és hasonlóan kecsesen, mint egy darab fa, megint padlót fogtam.

Picit bemorcosodván úgy döntöttem, hogy ennyi volt. Nincs több kedves Panka, hanem kap egy mindenre elszántat. Óvatosan megközelítettem a lila csodát, odaléptem az üléshez, és egy apukámtól ellesett, hatásos mozdulattal lepicinyítettem a magasságát. Csupán csak három körmöm bánta ezt a műveletet, na és persze a bicikli...

Miután ezzel is megvoltam, egy picit még néztem a földön a furán rángatózó, és közben fura hangokat kiadó németet, majd belegondolva, hogy mi minden történt ebben a pár percben, fogtam magam és lehevertem mellé nevetni. Ott talált minket az anyuka, aki hirtelen nagyon megijedt, kérdezgette, hogy mi történt, és hogy jól vagyunk-e, amitől még jobban kellett nevetnünk. Végül fél órával a tervezett indulás után, könnyeinket törölgetve elindultunk. 

A következő gond akkor történt, amikor egy autós rádudált a németemre, köszönés gyanánt. A lila paripám megbokrosodott, és hiába minden ügyességem, ő eltökélte, hogy az autó egy vadállat, ami pont rá pályázik, és a legjobb védekezés az, ha halottnak tetteti magát. Feldobta mind a két kerekét, közben a testével védelmezve engem. Ez a trükk be is jött, mert az autó, bár nagyon közel, kb két centi közelségbe jött, de legalább nem evett meg minket, csak kicsit összejárkálta és jól összesározta a kabátomat... Szerencsére engem nem használt lábtörlőnek.
Ezután megint útra keltünk, örülve, hogy megúsztuk a kocsival való talit.

A következő gond a mindenféle hangokkal adódott. (Nem a fejemben, azért annyira még nem komoly a helyzet, ne tessék aggódni.) A biciklimnek felettébb sok mondanivalója akadt, ezért a maga módján végigdumcsizta a napot. Csattogott, pittyegett, csipogott, sípolt, nyikorgott, nyüsszögött, és további sokféle akusztikus hozzájárulással tetézte a hangulatot.

Egy három kilométeres út alatt csupán csak 7-szer esett le a lánc, ami ahhoz képest iszonyú kevés, hogy én hányszor....

Mire odaértem a sulihoz, eldöntöttem, hogy a barátságunk érdekében elviszem őt disco-ba majd valamikor, hogy kiélhesse az ilyen irányú monoton hangkiadó vágyait dj-skedés közben...

Végül túlzottan összebarátkoznunk nem sikerült, de egyre jobban kiismerem már a nyavalyáit, és eszerint többnyire esés nélkül túl tudok élni 10 percet vele.
Amennyiben nem szállok fel rá....

A cserediák-sztori ide kattintva folytatódik. 

Egy kis előzmény.

Azzal már megbékültem, hogy a németeket esélyem sincs, hogy megértsem, de bár nem ért váratlanul, azon mégis kicsit ledöbbentem, hogy nekem is muszáj megtanulnom biciklizni...

Ejtek pár szót a számomra kirendelt bicóról, hogy mindenki át tudja érezni a problémáimat. Az egész azzal kezdődött, hogy hajnali fél hatkor fel lettem keltve, hogy a napi nyolc zuhanyzásomból megejthessem az elsőt. Én tök kómás állapotban lévén, még ha magyarul beszélnek hozzám, azt sem fogtam volna fel, nemhogy így németül, amiből akkor sem értek semmit, amikor józan vagyok, és nem másnapos az előző esti németdumcsi túladagolás mennyiségtől...

Hosszú idő volt, mire megértettem, mégis mit akarnak tőlem, ők pedig azt, hogy én inkább kihagyom a napi 8 fürdést, ha hagynak aludni. Eme feladat nehézségét jelzi, hogy mire kölcsönösen el-elmutogatósbácsiztuk egymásnak a dolgokat, eljött a hét óra, az indulás ideje. Kezembe nyomtak egy pici vizet, meg valami fura ízű, elvileg ottani különlegességet, és kilöktek az ajtón.

Kint várt rám a cserediákom, meg egy csodálatosan princesszeknek való gyönyörűséges lila bicikliszörny. Hasonló stílusú volt a külseje, mint kedvenc pink bőröndömnek. Nem minden a külső, gondoltam, és azt hittem, hogy vele is jóban leszünk, mint a kis csillogóssal. Épp csak azt nem kalkuláltam bele ebbe az gondolatomba, hogy ez a bicó is német, szóval a kínosan egymásra mosolygáson kívül más közünk nem nagyon lehet egymáshoz. Én azért bemutatkoztam neki, hátha...

A németem fájdalmasan eltorzulós arccal meredt maga elé, és próbálta visszatartani a nevetést, a lila csoda viszont nem zavartatta magát. Talán kicsit idegesíthette az, hogy egy kiscsaj valami idegen nyelven rizsázik neki, számára teljesen közömbös dolgokról. Valószínűleg ezért lehetett olyan barátságtalan velem a továbbiakban. Az első gond épp a felszállásnál adódott. (nem a repülőé értendő, ahhoz túl kevés PILÓTAkekszet ettem.) Én jógáztam, szóval viszonylag hajlékony vagyok, de egy, a hátam közepéig érő üléshez kb. egy állóspárga szükségeltetik, és ahhoz akkor korán reggel nem volt erőm.

Talán túl nagy egóval, amolyan úgyis megoldom, nehogymár kifogjon rajtam - gondolattal giga nagyot ugorva, magasugrás csúcsomat megdöntve elrugaszkodtam, és már fenn is voltam. Büszkén körülnéztem, hogy na, elsőre sikerült, ezt csináljátok utánam, büszkén levigyorogtam a németre, majd hatalmas csattanással elvágódtam.

A földön fekve felmerült bennem, hogy nekem ez itt tökéletes, hiszen ilyen korán még vízszintesen vagyok, van takaróm is, már csak egy kis csoki hiányzik a teljes boldogsághoz, de a cserediákom nem értékelte a szundikísérletemet, így felrángatott a földről, és rámparancsolt, hogy siessek, mert késésben vagyunk. Én igyekeztem eleget tenni az utasításnak, bár azért amikor nem látta, le-lehajoltam összeszedegetni az egóm szétszóródott darabjait a földről.

A sztori ide kattintva folytatódik. 

Egy kis előzmény.

Ez a sztori egyenesen a német cserediákcsaládomnál íródik. Itt mindenki nagyon kedves, legalábbis így gondolom, mert igazából egy szót sem értek abból, amit mondanak. Viszont rossz ember nem lehet, aki engedi az összes étkezésnél, hogy nutellával egyek mindent, még ha pizza van, akkor is.

Első éjszaka, amikor ideértem, az anyuka nagyon kedvesen fogadott. Lassan, tagoltan, nagyon artikulálva elmondta, hogy nagyon örül, hogy itt vagyok, meg az ilyen szokásos, kötelező üdvözlési formákat. Azokat, amiket az ember, élete első németóráján már megtanul, mert annyira alap. Aztán megkérdezte, hogy értettem-e legalább egy picurkát azt amit mondott. Én pedig azt válaszoltam, hogy persze, hiszen annyit még én is megértek, hogy hello.

Nem kellett volna ezt mondanom. Olyannyira megörültek, hogy értem őket, hogy úgy gondolták, innentől kezdve nem kell tovább törniük magukat, hogy lebutítva beszéljenek, mert hát úgyis megértem őket. Tehát onnantól már úgy lettem kezelve, mint egy német. Gyorsan, és furán beszéltek hozzám, minek következtében egy kicsit ledöbbentem, de a némettudásom addig azért nem terjedt, hogy el tudtam volna magyarázni nekik, hogy ötletem sincs, hogy mit akarnak tőlem. Eleinte még próbálkoztam azzal, hogy visszakérdezzek, ha valamit nem értek, de aztán rájöttem, hogy akárhányszor mondhatnak el nekem valamit, úgyse értem. Szóval feladtam. Úgyis mindig az volt, hogy mire majdnem megértettem egyetlenegy kérdést, kaptam még vagy húszat...

Most már, egyszerűsítendő a dolgokat, akármit dojcskodnak nekem, a válaszom az, hogy: Ja, danke... És így jól elvagyunk, bár van néhány helyzet, amikor nem épp ez a legmegfelelőbb válasz, de erre mindig csak utólag döbbenek rá, vagy az arckifejezésükből, hogy itt valami oltári nagy baromságot mondhattam, vagy pedig akkor, amikor később nem értik, hogy ha azt mondtam valamire, hogy igen, akkor miért értetlenkedek, amikor természetesnek veszik.

Ebből adódtak érdekes helyzetek, például amikor első este megtudták tőlem, hogy napi nyolcszor fürdök. Az történt ugyanis, hogy meg lettem kérdezve, hogy akarok-e este vagy reggel fürdeni, amire izomból rávágtam az igen, köszi-s kis mondatocskámat. Már ezen is eléggé elcsodálkoztak, de azért visszakérdeztek a biztonság kedvéért, hogy nade mindkétszer?
Ebből aztán már végképp nem értettem semmit, amit németül meg pláne nem tudtam volna a tudomásukra hozni, ezért kicsúszott egy:
- Áh nem tudom- című mondat a számon, persze magyarul, amiből azt szűrték le, hogy az áh=acht, szóval én egy nagyon tiszta emberke vagyok, aki kb. három óránként fürdik...

Bár én láttam a fejükön a döbbenetet, nem agyaltam rajta többet, mert ezek után nem volt hozzám több kérdésük, én meg örültem, hogy ilyen jól megértettük egymást, hiszen ezek után hagytak fürdeni, meg aludni menni. Csak másnap, amikor már kb harmadszorra kérdezték napközben, hogy megyek-e pancsizni, akkor kezdtem csak el azon gondolkozni, hogy miket hordhattam vajon össze nekik előző este...

Na most képzeljétek el a szitut, amint a német próbál kedves lenni, és emlékeztetni engem a napi 8x-os fürdési szokásaimra, én pedig minden alkalommal úgy csodálkozom rá a kérdésére, mintha valami hatalmas hülyeséget mondott volna, valami random nyelven, amit nem értek... De hát nem épp ez történt? Persze csak azt leszámítva, hogy szerintük én tökéletesen beszélem a nyelvüket.

A cserediák-sztori ide kattintva folytatódik.

Egy kis előzmény.

A cserediákságos németút sem kezdődött zökkenőmentesen, mint ahogy semmi sem, ami velem kapcsolatos, vagy velem történik. Bár az elején úgy látszott, hogy egy egész napos, felettébb semmi sem történős, utazgatós napnak nézünk elébe. Az elején még az egész vagon teli volt mondanivalóval, reményekkel, elfoglaltságokkal, aztán fokozatosan egyre többen merültek zenével alvásba, olvasásba, vagy telós játékokba.

Én magam az olvasók táborát erősítettem, mígnem kb. egy óra alatt kiolvastam mind azt az egy könyvet, amit magammal hoztam erre a 13 órás tömény unatkozásra. Akkor nekiálltam facebookozni, jobb híján, mert különben megevett volna az unalom, jóízűen csámcsogva közben rajtam. Ennek az elfoglaltságomnak a határ vetett véget, merthogy hát addig tartott a mobilnet. Ekkor még nem merültem depibe, lévén elég leleményesnek tartottam magam (bár azért Odüsszeusznak nem kell hívjon senki), gondoltam majd kitalálok valamit, meg hát úszni sem tudok, ezért csínján kell bánnom a mindenféle merülésekkel. Mivel más lehetőség nem maradt, nekikezdtem a zenehallgatós, antiszockodós, a szűk fél óra esti alvás miatt be-bealvós, felettébb fantáziadús programomnak. Nem kellett nekem tíz percnél több, hogy édesen elalukáljak, zenével a fülemben...

Talán olyan két vagy három órát aludhattam, amikor borzadva ébredtem fel, hogy vajon miért lehet, hogy olyan szörnyűségek zajlanak a fejemben? Mert hát én, ha nem is mindig értelmeset, de legalább mindig szórakoztatót álmodok. Na ez a mostani egy cseppet sem volt az. Szerepelt benne az összes, részemről kicsit sem kedvelt előadó és énekes. Rémülten ültem pár percig, hogy ezt vajon mivel érdemeltem ki? Először a tárgyak kezdenek ellenem szövetkezni, és most már az álmaimban sem vagyok biztonságban? Mivel én rögtön ébredés után nem mindig vagyok szellemi képességeim teljes birtokában, kis ideig dermedten ültem és gondolkoztam, hogy ez most hogy lehet, de miután meghallottam a fülesemben szóló Justin Bieber számot, kezdtem sejteni, hogy mi lehet a bibi. Megnéztem a zenéimet, amik között egyet sem találtam, amit én tettem volna az mp3amra, és eszembe jutott uncsitesóm, aki múltkor elkérte, hogy megnézze, hogy miket hallgatok, aztán gyanúsan hamar visszaadta. Valószínűleg akkor cserélhette ki az sd kártyát.

Így történhetett, hogy az utazás ötödik órájában kifogytam minden viszonylag értelmesnek mondható elfoglaltságból, és így jobb híján az út hátralévő részét a kényelmetlen ülés miatti popófájdalmaim ecsetelésével töltöttem, amiket mind a cuki pink bőrönd barátnőm hallgatott végig, és csak néha szólt közbe, hogy jelezze, hogy neki sem minden szupcsi, hiszen még mindig másnapos a hajnali ünnepléstől, és emellé egy csomó uncsi színű, vele beszélgetni nem akaró fakó színű bőrönddel van összezárva, szóval neki sokkal rosszabb dolga van.

Megsajnáltam, és dumcsiztam vele, ami miatt elég sok meglepett tekintetet és kérdést kaptam, hogy vajon minek beszélek egy élénk pink, csillogós bőröndhöz? Erre én csak azt tudtam válaszolni, hogy azért vele társalgok, mert ő minden problémámat meghallgatja, ő szeret, és ő van olyan okos és értelmes, mint én.

Mondanom se kell, hogy nem jött ki túl jól, hogy egy bőrönd értelmi szintjét hasonlítottam a sajátomhoz, és bár jó sok idevágó beszólást kaptam, legalább már nem volt olyan uncsi az utazás... 
Ebből is látszik, hogy egy egyszerű disney bőrönd mennyire jófej tud lenni, és mennyire fel tudja dobni az utat, mindig biztosítva a jobbnál jobb témákat, hogy elterelje a figyelmet arról, hogy egyáltalán semmit sem tudunk itt csinálni... Jó kis csapat vagyunk mi ketten... Elszórakoztatjuk mi magunkat, meg a többieket, ha épp uncsizunk...

Tanulság: egy hosszú utazásra nem kell mindenféle szuper elfoglaltságot keresni, elég, ha jól összebarátkozunk a pink csillogós disney bőröndünkkel....

A cserediák-sztori ide kattintva folytatódik.