Bizonyítékaim vannak rá, hogy az időjárás magasról tesz a naptárra, mert ha nem így lenne, akkor észrevette volna, hogy igazából nem péntek 13 volt. De az én napom beillett volna annak is.

Az egész cirkusz egy koránkeléses balhéval kezdődött. Sehogy sem tudtam felfogni, hogy ha kinn sötét van, akkor vajon mi lelhette az órámat, hogy itt zajong. Tehát már sokadjára nyomtam be a szundit, amikor rájöttem, hogy lehet, célszerű lenne a felkelés. Ekkorra már pontosan 5 perccel az indulási időm után voltam…
Ezen megrettenve, 10 perc alatt elkészülve, sulistáskával, papucsban, és pizsiben már kinn is voltam az ajtón, amikor szerencsére tesóm visszarángatott, hogy ugyan mi lenne, ha mondjuk felöltöznék?...

Hát jó, nagy nehezen beleegyeztem, majd újabb 10 perc után immár elfogadhatóbb ruhában vágtam neki az indulásnak. Kinn monszuneső, és mivel a családban már mindenki elindult, választási lehetőségeim már csak egyetlen egy esernyőre korlátozódtak. Okulva a mai reggelből, már benne sem bíztam meg, nehogy becsapjon. Így hát még benn a házban kinyitottam, kipróbálva, hogy működik-e.

Hát működött. Akármelyik, katonaságnál használatos fegyverrel felvehette volna a versenyt, ahogy hangos csattanással kinyílt, majd hegyes fém cuccosait elkezdte szanaszéjjel lövöldözni a lakásban. Eme háborús övezetből menekülvén, gyorsan elhajítottam a kis sunyi dögöt, majd eldöntve, hogy két perc sétát kibírok esernyő nélkül is, elindultam.

Három lépés után rájöttem, hogy talán ezt mégsem kellett volna… Ennyi időbe tellett, amíg minden ruhadarabom már csak nyomokban tartalmazott ruhát, a többi meg kifejezetten vizes összetevő volt. Na de sebaj, ha már idáig eljutottam, vissza nem fordulok. Ha választanom kell, hogy véremet ontsa egy feldühödött esernyő, vagy részt veszek egy jól feltuningolt ice bucket challenge-ben, hát jöjjön az utóbbi.

Rákapcsoltam a tempóra, majd kecses piruetteket végezve néhány csúszós útszakaszon, száguldottam a megálló felé. Esés nélkül megúsztam, odaértem, gondoltam, ma már több baj nem érhet, most már minden oké lesz. Ez a feltevésem valósnak látszott, amikor hamar megérkezett a busz, és felszálltam. Még az eső is elállt, már csak az én ruháimból csöpögött. Ezért kaptam is pár lesajnáló pillantást, hogy még egy esernyőt sem vagyok képes beszerezni, ha esik az eső… Na de nem baj, ők nem tudják azt, amit én! Hogy az esernyők is félnek a monszunidőtől, és hogy még harcolni is képesek azért, hogy fedél alatt maradhassanak.

Mire a busz leért a végállomásra, már csak csendesen csöpögött belőlem a víz, hogy a villamoson is kedveljenek. A sulim kb 200 m-re van a villamostól. Ez nem olyan nagy táv, de azért én kicsikét megijedtem, amikor megint elkezdett esni az eső. Leszállok, rohanok, hiszen két perc van becsöngetésig, ömlik az eső, az orromig sem látok. Így történhet, hogy a nagy sietségben elütök egy fát, akinek ez annyira nem tetszik, ezért a levelein összegyűjtött összes vizet a nyakamba zúdítja.

Végre beérek a suliba. Cipőmből, ruhámból, hajamból robajlóan csörgedezik egy-egy folyó. Természetesen egyik mosdóban sem működik a kézszárító. Na segond, akkor felcuppogok a szekrényemhez, előszedni belőle mindent, ami az első órához szükséges. Útközben kifacsarom a hajamból a vizet, amire kapok néhány döbbent pillantást, és mindenféle, Az esernyő luxus?? És ilyesfajta hozzászólásokat.

Megszámoltam, 47 ember érdeklődött az esernyőm hogyléte felől. Eleinte megpróbáltam elmagyarázni nekik péntek 13-át, a szundikat, a papucsos indulást, az esernyőharcot, és a monszunt, de a sokadik után már csak egy fáradt sóhajra futotta az erőmből:

-Ő nyert…

De azért máskor ha vizespólós versenyen veszek részt, legalább náthán kívüli nyereményt is kérek.