Van nekem egy kedvenc legeslegjobb barátnőm. Egy osztályban küzdünk a túlélésért nap mint nap. Ő az, aki néha megbök fizikán (nem, nem facebookon, hanem élőben), ha már nagyon-nagyon bealszom és ledőlnék a székről...
Ennek a bökésnek a következtében van, hogy felébredek, és viszonylag értelmes arccal benyögök egy:
- He?! -t, de néha csak ez a bökés hiányzik ahhoz, hogy vízszintesbe helyezkedjek, többnyire nagy robajjal a földön, de még többször egy szerencsétlenül járt osztálytársam ölében.

Ez mindenkinél másfajta reakciót vált ki.

Van, aki csendben tudomásul veszi, hogy kicsit megnőtt a székén tartózkodók népsűrűsége, és akkor kényelmesen telik a hátralévő idő az órából. Ennek a béketűrő osztálytárstípusnak az alcsoportjába tartozik az, aki követi a példámat, és ő meg rámborulva szundikál... A következő pár percben meg, mint valami kicsiarakás, egy nagy kupac ember tölti egymáson alukálva az órát. Ennek egy hátránya van, és az az, amikor a nagy osztálytársrengetegtől már nem kapok levegőt ott alattuk, és nem tudok kikászálódni. Olyankor szoktam beletörődően elkezdeni azon gondolkozni, hogy tudtam én, hogy a fizika egy halálos tantárgy, és egyszer meg fog ölni, és azért csak egyszer, mert többször még ő se képes... Ilyenkor jönnek azok a gondolataim is, hogy vajon kire hagyjam a soksoksok csokimat, hogy ki az, aki legjobban tudna rájuk vigyázni, hogy jó helyre kerüljenek, olyan helyre, ahol megbecsülik őket...
Amikor már nagyon hörgök, akkor van, hogy egy megmentő kéz kirángat a kupac aljáról, megmentve ezzel engem a szégyentől, hogy odahaljak, mert hát hogy néz az ki a másvilágon, hogyha megkérdezik, hogy mibe haltam bele, és én azt kell hogy mondjam, hogy legyőzött a fizika?! Fizikai képtelenség lenne... Engem, aki még egy bőrönddel, vagy egy kilinccsel való találkozást is túlél...

A másik csoport az, aki velőtrázó sikoltással adja tudtunkra, hogy nemszokványos dolog történt vele, ezzel a felettébb hangos hangeffekttel hallássérültté téve az összes, a kontinensen tartózkodó denevért, és még a tanárt is felébresztve. Az ott tartózkodásaim többnyire nem hosszúak, de olyan is volt, hogy a visítástól megriadván, hirtelen felébredtem, azzal a lendülettel felültem, és bár ezzel remélem senkinek nem okozok nagy meglepetést, hoztam a formám, nagy robajjal, immár a székkel együtt, ébren pusszantottam meg a földet... Olyan lelkes voltam, hogy behorpadt a nózim, és a számat is elharaptam, amitől úgy nézhettem ki, mint akinek igencsak jól sikerült a randija egy épp használatban lévő boxkesztyűvel...

Sokan utaltak is ilyen-olyan megjegyzésekkel eme állapotomra, de én büszkén mondtam mindenkinek, hogy:
 - Látnátok csak a másik fickót! Úgy belapult a képe, mintha el akarta volna venni a csokimat, és azóta sem tud megmoccanni. Még mindig vízszintesbe van......
Csak akkor lettem nagyon kinevetve ezután a mondat után, amikor kiderül, hogy a földdel kerültem összetűzésbe, és teljesen könnyen sikerült padlóra is küldenie.

A következő típus a praktikus. Aki tudomásul veszi, hogy odaaludtam neki, de ha már ott vagyok, úgy alakítja, hogy legalább hasznos legyek. Ennek következtében ébredtem már levelezéssel a fejemen, mert hát arra azt sem mondhatja a tanár, hogy hozzák ki a levelezést, mert ahhoz egy kicsit sok Panka is tartozik hozzá...
Kaptam már az arcomra dekoráció gyanánt puskát is... Az még hagyján, hogy nekem, mivel totál bealudtam, tutibiztos hogy egyes lett, de még azért is kaphattam volna pluszba egyest, hogy puska van a fejemen...

Én nem túlságosan éreztem ezt a helyzetet halálosnak, úgyhogy amint félig halálra nevettem magamon magam, és már képes voltam a két lábon történő helyváltoztatásra is, elindultam lemosni a mindenféle, számomra ismeretlen betűkkel telezsúfolt műalkotást.
Ott kezdtem csak el kétségbe esni, amikor már hallottam a becsöngőt, ami azt jelentette, hogy több mint tíz perce próbálok megszabadulni a betűrengetegtől, pedig csak annyi történt, hogy kicsit kapott egy piros alapszínt... Azon kívül változatlan maradt... Nem kezdett el halványulni, sőt, a kivörösödött arcomon így még jobban látszottak a betűk...

Van olyan, aki megúszós. Ő az, aki, ha látja, hogy bealudtam, és dőlök, akkor sunyin kiugrik alólam, le a székről, hogy aztán a szék és a fejem intenzív harkályszerű kopácsolására ébredhessek, na meg a hatalmas röhögésre....

És a legutolsó típus, a barátnőm. Aki csendben figyeli a történteket, és előszeretettel bököget, ha már jól bealudtam, hogy azért már neki se legyen unalmas az a fizikaóra, és ő is tudjon valamivel szórakozni.
És hát igen... Bár én az efféle röhögcséges dolgaimat nagyrészt átalszom, és csak a végén ébredek, de az ő előadásában a történtek menthetetlenül lesírt sminkeket okoznak. Na meg persze egy-két púpot és lilafoltot, de az már igazán csak részletkérdés, a lényeg, hogy ennyivel megúsztuk a fizikát. Mert azt senki ne mondja nekem, hogy az nem egy veszélyes tantárgy rám nézve.