Van olyan, amikor két ember között olyan mértékű a hasonlóság, mintha ikrek lennének, vagy minimum tesók. Még akkor is, ha igazából annyi rokoni kapcsolat van köztük, mint amennyi egy versenyló és a trójai faló között lehetséges. Én is sok ilyen embert ismerek. Ha más nem, hát látásból, mert hozzájuk szólni nem merek, hiszen ki tudja, hogy a hozzájuk tartozó néven szólítanám-e őket.

A legviccesebb ezekben a hasonmás dolgokban, amikor egy kellemes tanórai szundikálásból arra riadok, hogy hirtelen lett egy ikertesóm. Mégpedig a legjobb barátnőm személyében, aki amúgy annyiban hasonlít hozzám, hogy szereti a csokit.

Félig-meddig még le is lett harapva a fejünk, hogy ugyan miért vagyunk ilyenek, hogy letagadjuk, hogy ikrek vagyunk, ez nekünk mégis miért jó, ha ennyire nyilvánvaló?! (mindezt persze az illetékes habzó szájjal, liluló fejjel adta elő, mi meg csak döbbenten nevettünk rajta, és csak picit aggódtunk azért, hogy ez a kis drága mindjárt rohamot kap felháborodásában...) Mivel a félreértéseket nem tudtuk tisztázni, inkább beleegyeztünk, hogy kicsit megszaporodott a családunk, és már rögtön ikrek is lettünk. Miután ezt a fontos dolgot megbeszélgettük, mindenki visszatért az aznapi elfoglaltságokhoz, én az alváshoz, a többiek a figyeléshez, már amennyi időnk maradt rá ezután az emelkedett beszélgetés után.

Ez a rokonítás már nem először történik meg velünk, bár eddig még senki nem volt olyan bátor, hogy leikrezzen minket, bár ha jobban belegondolok, ez így mégis csak jobb, mint ha lerókáztak volna.
Ha már ennyien mondják, az igazán nagy aggodalomra ad okot, mert mi van akkor, ha nekik van igazuk, és esetleg tényleg ikrek vagyunk? Bár amikor otthon rákérdeztem, akkor egy amolyan te-normális-vagy?-Már-megint-túl-sok-csokit-ettél féle nézésen kívül nem nagyon kaptam mást. Hát jó, akkor vagy a szüleim se tudnak róla, vagy ki tudja. 

Kibékítvén a kedélyeket, végre valahára bevallottuk. Hátha akkor jobban alszanak, nekünk meg szórakoztató is volt. Na mivel tetézzük? Hát akkor csináljunk magunknak saját szülinapot. A matekzseniségünkkel mindenfélét ügyeskedve, végül kiszámoltuk október 18-át, hogy az legyen a közös szülinapunk. Mivel a ezeket ugyebár szokás megünnepelni, mi is elkezdtünk azon gondolkozni, hogy ez vajon hogyan fog sikerülni, és hogy mit csináljunk, persze a sok csokievésen kívül.
Végül arra jutottunk, hogy a kimosható hajfesték, és a henna a megoldás. Tiszta hepiend, akkor ezt is kitaláltuk, minden szipcsiszupcsi, akkor lássunk is hozzá.

Egy teljes fizikaórai szundikálásom feladásába került, mire kinéztem egy csomó címet, ahonnan a hennát esetleg be lehet szerezni. Így, úticéllal megáldva, fogtuk a hamuban sült csokinkat, és mentünk világgá, hogy az Óperenciás tengeren is túl, találhassunk egy hennasárkányt, amit legyőzve már fel is lehessen rajzolni a karomra.

Az első helyen, ahova mentünk, alapból semmi nem volt, kivéve egy fogorvosi rendelőt, ami lehetséges, hogy álcázott henna-lelőhelyként üzemelt, de a biztonság kedvéért nem merészkedtünk be.

A következő zárva volt. Sőt, az utca látképéből ítélve, eme állapota már réges-rég tarthatott, és közben bizonyos úriemberek, a romantikus hajlamaikat kiélve, miszerint este, a csillagos eget nézni, és úgy elaludni csodálatos, beköltöztek az ajtó elé, így hát még ha akarta is volna valaki kinyitni a boltot, az bizonyos ellenállásokba ütközött volna. (na, ezek szerint valami mégis ragadt rám fizikán.)

A következő sok címet megkeresve, de abból egy boltot sem találva, kicsit városnéző túra végi állapotba kerülve, csokink fogytán, úgy döntöttünk, hogy hagyjuk. Mert bár olyan helyeken jártunk, amik létezéséről álmodni se mertem (arról meg pláné nem akartam volna álmodni, hogy odajutok, tekintve, nem vagyok olyan mazochista hajlamú, hogy rémálmokat kívánjak magamnak), a célunkat elérni csak nem sikerült. Sőt. Erősen el is tévedtünk, olyannyira, hogy én már addig jutottam, hogy ha lett volna csokim, egy útbaigazításért cserébe, amolyan csokimat egy térképért fílinggel, még talán oda is adtam volna. (igen, tudom, ijesztően hangzik, dehát látva azokat a helyeket, ahol eltévedtünk..)

Végül mégse kellet csokimentességben elhaláloznunk a semmi koszos és szemetes közepén, a nap végére sikerült eltalálnunk egy inkább tömeg, mint közlekedési járműhöz, ami megmentett minket és elszállított olyan környékre, ami legalább picurkát ismerős volt, és kezdődhetett a kitudjahonnan való hazajutási kísérleteink hosszú sora, de legalább így bepótolhattam az eddigi osztálykirándulások városnéző túrái kihagyásának következtében elmulasztott élményeket. Bár azért erős a gyanúm az irányában, hogy a sulival kicsit más helyeket látogattunk volna meg, nagyobb hangsúllyal a LÁTnivalókra, mint az eltévednivalókra.