Egyik nap Németországban egy fantáziadús programban részesültünk. Hiszen a hatalmas parkok, és a főzéstudomány kezdetlegessége igazából tálcán nyújtja a megoldást. Ez volt a grillezés.

Mint minden, ez is szuperül meg volt szervezve. Legalábbis addig, hogy kaptunk jegyeket, amivel el lehetett menni Hamburgba, ahol is van egy nagy, hapciokozó növénytenger, millió bogárral, amiben letelepedhettünk.

A terv az lett volna, hogy mi délelőtt oda elzarándokolunk, majd szabadfoglalkozás gyanánt szétszéledünk, aki amerre lát, de azért remélhetőleg még mindenki az országon belül, (ha már az, minket ismerve lehetetlen, hogy a parkon belül maradjunk...) aztán meg ebédnél nekikezdünk a grillezésnek, mindenki jóllakik, minden szupcsi, tiszta hepiend.  Csak a Panka kunyizna még csokit, mivelhogy hát azt nem túl célszerű grillezni, és ezért nem is kapott. Sőt, mikor felvetettem az ötletet, szégyentelenül kinevettek érte. Pedig nem is vicceltem. Hiába, nem véletlen van a sok vicc a németek humorérzékéről.

Ebből ami megvalósult, az közel sem ez lett. Az első gondok már a vonaton kezdődtek. Hát persze, hogy volt olyan gyerek, aki rossz vonatra szállt, akit elvesztettünk, aki szimplán csak követve a hatalmas tömeget, amit képviseltünk, eltévedt... És természetesen ez a sok tehetséges emberke mind a magyarok közül került ki.

Amikor végre odaértünk a parkba, nyilván akkor sem ment minden (inkább semmi) simán. Az egész zöldségrengeteg, ami a park volt, hatalmas fákkal, madárdallal, amíg beértünk a közepébe, eredményezett nekünk több mint fél év sétát. Tisztára Jancsi és Juliska fíling volt az egész. Ha kaptam volna bármilyen morzsacsináló kaját, tuti, hogy nem sajnáltam volna a kivezető útra. Olyan volt az egész zarándoklat, hogy egy idő után arról kezdtünk el gondolkozni, hogy mi van, ha ennyire utálnak minket a németek, hogy elhoznak ide a világ végére hogy kinyiffantsanak. Mert hát a némettudásom, példának okáért, eléggé idegesítő lehetett, vagy ha nem is az, akkor a hiánya, de akkoris. Kevesebbért is öltek már embert, és különben is, ezek németek, minden kitelik tőlük, ki tudhatja. Amíg beértünk a park közepébe, azért sokan voltak, akik már egymásnak gyóntak, megbánták bűneiket, mert az biztos, hogy onnan már senki nem látta a kiutat, és ebben csak kicsi szerepet vállalt a felettébb kanyargós ösvény.

Így hát miután már mindennel számot vetettünk, kicsikét lelombozó volt, hogy még csak egy mézeskalácsházikót sem találtunk. Találtunk viszont milliónyi kis törpe németet, mert volt ott egy strand féleség egy hatalmas játszótérrel, amit a nap végére bár kimerítő harcok árán, de sikerült megszereznünk.

Letelepedtünk. Próbáltunk jó képet vágni a rengeteg hangyához, de jó kép helyett inkább minden mást vágtunk hozzájuk.

Szétszéledtünk. Néha ráhörrentünk egy-egy kiskölyökre, aki túl közel merészkedett, és nem igazán értettük, hogy miért ijednek meg, hiszen ők egymás között is így társalogtak. Mi meg csak kedvesek akartunk lenni. Ezt a kedvességünket továbbra is megőriztük, még a kutya után is, aki kicsit félreértelmezte a hörgésünket. És bár nem tudunk olyan hörgős német nyelven, de az valószínűleg feltűnt volna, ha azt mondjuk neki, hogy:

- Gyere, hörögj te is, aztán jól kóstolj meg minket.
Na mindegy, túléltük ezt is.

A németek, mivel hogy úgyis grillezni jöttünk, direkt elfelejtettek nekünk reggelit adni, ezért nemsokára már mindenki az ebédet követelte. A cserediákok között ki volt osztva, hogy ki mit hoz. Ehhez csak annyit fűznék hozzá, hogy bár nekünk alap volt, hogy a grillezéshez kell valami hús, a németek erről valószínűleg nem tudtak, mert a hatvan fölötti fős tömegnek kb tíz csomag virsli lett hozva.

Ezen testvériesen megosztoztunk (ezt inkább nem írom, le, mert ez a fajta testvériesség inkább arra hasonlított, amit testvérek egymás között ,,beszélgetnek" nem éppen kedvesen. Meg hát sok oldalon keresztül részletezhetném a mindenféle németekre aggatott kedves, de mégse jelzőket...).

Az egyik csomagot az én német cserediákom hozta, hogy majd az lesz az én ebédem. Én csak abból vettem ezt észre, mivel azt ugyebár nem értettem, hogy mit hadovál nekem, hogy ugrásszerűen megnőtt a barátaim száma... Hirtelen mindenki jóban lett velem. Én aranyos kislányként mindenkinek megígértem, hogy majd adok nekik az ebédemből. Így lehetett, hogy az egy csomag virslire, ami amúgy hat darabot jelentett, végül már tizensok éhes osztálytársam tartott igényt. Késő volt, mire felfogtam, hogy mennyi sok értékes élelmet ajánlottam fel mindenkinek, de már nem mertem visszavonni az ígéretemet, mert a saját példámból tudtam, hogy akkor még képesek, és engem falnak fel. Nekem meg még ott volt a csokim otthon, akit ugyebár nem hagyhatok magára, mert gondoskodnom kell róla, szóval az életem védése közben inkább lemondtam arról, hogy jól lakjak, ami amúgy sem sikerült volna...

Ez eredményezte azt, hogy a nekem hozott kajából egyedül nekem nem jutott.

Két választásom maradt: vagy nekiállok legelni, hiszen közel s távol más ehető nem volt (bár azért abban is kételkedem, hogy az ott fellelhető növényfélék ízlettek volna annyira, mint a csoki) vagy pedig belenyugszom sorsomba és éhségembe, és felfogom ezt az egészet predesztinációnak, és csak magamban tervezgetem tovább a németek ellen elkövetendő, és már nagyon szükséges defenesztrációt...

Eme bőséges ebéd után mehettünk amerre csak akartunk egész Hamburgban, vagyis hát amerre nem tévedtünk el. Mondanom se kell, hogy amennyire jól lettünk lakatva, mi elintéztük néhány étterem egész havi bevételét pár óra alatt. Lehet ez volt a lényege az egész napnak. A cserediákság szervezőinek volt pár szerződésük a helyi étteremláncokkal.