Van annak egy varázsa, amikor egy kisgyerkőc oviba megy. Először még csak elvan ott, néha sírdogál, hogy ugyan mégis inkább itthon maradna velem, de aztán végül meggyőzhető, hisz igazából ő se gondolja teljesen komolyan. Aztán később már le se lehet beszélni a törpeközi szociális életről. Sorra döbben rá az ember, hogy többet hall a földszintes dumagéptől az ovis társakról, mint a tömegközlekedésen a Klári néni talpszemölcséről, és annak gyógymódjairól. Pedig egy-egy teszkós/spáros akciós reggelen igazán rengeteg szó esik erről is. Na meg a Gyuri bácsi feledékenységéről, pedig már volt vagy 60 házassági évforduló, igazán megjegyezhette volna...

De térjünk vissza az oviba, ilyen gyorsan még nem kell eljuttatni a történetet a nyugdíj-korhatárig, s azon túl. 

Történt egyszer, hogy a már annyira nem is földszintes babácska, oviból hazafelé elkezdett mesélni. Szerzett egy új barátot, pedig mindig is azt gondolta, hogy az a lány egy buta, hiszen mi másért nem játszott eddig vele senki? Rögtön el is kezd győzködni, hogy menjünk vissza érte, hiszen oly nagy barátságba estek, hogy halaszthatatlanul fontos játszanivalójuk van, s mindezt pont ebben a pillanatban, lehetőleg nálunk kell megejteni, a másik kislány szülei tudta nélkül, hisz ő bajuk, jöttek volna előbb a kislányért. 

Itt már éreztem, hogy ideje egy kicsit elkezdeni a morális képzést. Meséltem neki zsákosbácsikról, akiket a szülők odaképzelnek, ha nem látják a lányukat az oviban, s nem is sejtik, hogy hol lehet. Meséltem sírig tartó szomorúságról, és hogy igazából ezt milyen egyszerűen meg lehet előzni. Meséltem arról, hogy a következő nap is ott lesz nekik, ha beszélgetni, s játszani szeretnének. Egészen addig bizonyítottam szegénynek a tényt, miszerint a bölcsészek bármi témáról minimum két napig, maximum végtelen a négyzeten hétig tudnak beszélni, amíg végre minden bátorságát összeszedte a közbevágáshoz.

Elővette a lehető legteljesebben lesajnáló nézését, majd felhomályosított, hogy ugyanmár, minek kell itt ennyit beszélni róla, egy nemet is elfogadott volna, és mostmár maradjak csöndben, mert mesélni akar, hisz ez volt élete legeslegjobb napja. Mint tegnap a tegnapi, s előtte az előtte lévő.

És mesélt. Kiderült, hogy a nap szenzációja végülis az volt, hogy sikerült teljesen megtanulnia a dalt, amit tegnap minden barchobázásunk eredményeképp sem tudtam kitalálni, hogy vajon mi is lehet. És ha jobban meggondoljuk, ő sem, hisz több volt az improvizációs jelleg benne, mint a ténylegesen tudott. Ezért aztán minden éneklési verzió száz százalékos eltérést mutatott a többivel. Dehát, az egyszerű feladatok a gyengéknek valók. 

Megörültem, hogy na akkor majd most fény derül a titokra, melyik is az a dal, mesélj.

És ő nekiállt. Nem annak, hogy elmesélje, pedig egy címnek is örültem volna. A dalnak. De olyan hangerővel, amit csak olyankor hallani, ha valaki legalább halálközel van, és minden a kiáltása hangosságán múlik.

Ijedtében elszállt a felettünk lévő fáról egy nagy kupac madár. Bár, ha jobban meggondolom, a kupac csak pottyant, egyenesen a vállamra. Ez lehetett a véleményük a koncertről. 

Megdöbbenésében a kerítés mögötti kutya egy ugatás közben hallgatott el, és ott maradt tátott szájjal, mint a rajzfilmekben. Aztán fél pillanattal később észbekapott és ugyanott folytatta, mintha csak a hangot kapcsolták volna ki útközben.

Egy kissrác lendületből megpuszilta az oszlopot, ami ijedtében a biciklis elé lépett, hisz mi másért ütötte volna el, ha nem ezért? 

Én pedig csak hallgattam, hogy a földszintes kislányba vajon hol fér el ennyi hang. És csak találgatni tudtam, hogy a mostmár tökéletesen begyakorolt, és csak veszekedés terhe mellett beleszólható, javítható dal vajon félrehallásból fakadó tanulás eredménye, vagy csak tudtomon kívül olyan oviba jár babó, ahol kifejezetten modern szemlélettel, s képekkel tanítják az életre a gyerkőcöket. A minden szépítések nélkül való életre. 

És az alternatív értelmezésű sornál beakadt a lemez, és abban a tíz percben, míg haza nem értünk, a világ összes gyalogosa, s nemgyalogosa mind minket nézett. Ki megbotránkozva, ki olvadozva (talán nem csak a melegtől, a cukiságfaktora is nagy volt ennek a magabiztosságnak). És babó élvezte a tíz perc hírnevet, s csak énekelt. Szigorúan ezt az egy sort, mert a többi valahol elkopott út közben. 

Nagyot ugrott Sárika, leszakadt a lábikaaaaaaaa

És a dal csak szállt. És csak szállt, végeláthatatlanul.