Van egyfajta szerencsefaktor, amiben verhetetlen vagyok.
~Vágott már fejbe lendületből egy meghatározhatatlan helyről előröppenő cipellő, hogy aztán ültömben elmélkedhessek az élet értelméről.
~Támadott meg esőfób esernyő, háborús övezetté nyilvánítva az előszobát, engem meg kicsinosítva sündisznónak, csak hogy ne kelljen hétfőn eláznia.
~És estem már le lépcső mellett, hiszen ugye a korlátot öt felett és hetven alatt csak a deszkások és a gyengék használják, én meg egyiknek se éreztem magam.
Na de azt így se hittem volna, hogy egyszer oda jutok, mint a sorozatokban azok a csinibabák, akik tapasszal a nózijukon járkálnak, és emellé még így is szexibbek, mint én a legribisebb napomon. És pluszban még körbe is suttogja őket mindenki, hogy plasztika, és dejó nekik. És még akkor is irigylik őket, ha a hangjuk egy kancás kisegér és egy orrbefogott szinkronúszó keveréke. Bár többnyire ez inkább szándékos, mint genetika, mert így menő.
Sose gondoltam, hogy az egy szóösszetételen belüli oktávváltások nem csak a pasivá érést és a rossz helyre elhelyezett fájó ütést-rúgást követően érintik az embert. És, hogy a
fúhogyazafrancbacsudibudibaajóédes
-kifejezés nagyobb hangterjedelmet képes átfogni, mint a zongora két legtávolabbi hangja. Ilyenkor amúgy nincsen eléggé hosszú szóösszetétel. Amikor szuszfogytán levegőt veszel, és elveszted a fonalat, mindig marad benned egy hiányérzet, miszerint mennyi mindent imáidba foglalhattál volna még, habár sokak szerint már így is eltúloztad.
Azt se gondoltam sose, hogy ha négy ajtóból négyre rá van írva, hogy tolni, akkor csak a negyedik lesz nyitva. És, hogy ez egy energikus távozási szándéknál a második sikertelen próbálkozás után a fent említett hangskálákkal jár.
Nos, most tapasz van az orromon, és az előbb hallottam, amint összesúgtak a hátam mögött irigyen, hogy plasztika. (Ha tudnátok, hogy totál ingyen volt...) És hogy vajon a fenekem is mű-e. Nem drágáim, az csoki.
Aztán mikor pediglen meguntam az irigy pillantásokat, és döntésem alapján tapasztalanítottam magam (bár ettől nem lett cigisebb kedvem), akkor aztán óvatosan mellém kezdtek sodródni az emberek, és tapintatosnak szánva gázoltak a lelkembe:
családon belüli erőszakkal,
bántalmazással,
segítő szervezetekkel,
nekem mindent elmondhatsszal...
És azt hiszem, ez után a nap után elkezdtem érteni a szokást, miszerint illendő egy nő előtt kinyitni az ajtót. Mennyi mindentől kímélt volna meg, ha lettek volna udvarias pasik mellettem, és nem csak egy szatyrokkal megpakolt néni nézte volna végig eleinte titkolva mosolyát, majd egyre jobban derülve, amint harmadszorra is nekilendülök a zárt ajtónak, hogy kedvesen kinyissam előtte. És utána fájón jöjjek rá, hogy hiába a hideg, a jéggé fagyott nózi bizony sérülékenyebb, mint egy ajtó sokatmegélt üvege.
