Délután a csokihiány okozta szenvedés miatti minden mindegy alapon elmentem sétálni a húgommal. Vele a séta az olyan, mint nálam egy fizika, vagy matekóra... Történik, de minden más érdekesebb közben. Ennek következtében cirka másfél óra alatt eljutottunk olyan 100 méternyire otthonról, viszont már kiszáradt a szám a sok furábbnál furább kérdésre válaszolgatás közben, és totálperfekt voltam minden egyes fűszál, és levél elhelyezkedéséről, mivelhogy mindent szemrevételeznünk kellett.

Egyre jobban lefáradtam, legszívesebben ledőltem volna aztán alukáltam volna egyet, amikor, mint derült égből csokizápor, arra szállt egy magát valószínűleg pillangónak képzelő cipő, aztán átváltott kalap üzemmódba, és lendületből letelepedett a fejemen.

Ezután, részint a döbbenet miatt, részint a másik pár cipő alantas, lábamat alólam kirúgó munkájának köszönhetően, lekerültem vízszintesbe, hogy tudjak picit pihenni... Látszik, hogy valahol ősz van, mert már a cipők is melegebb éghajlatra repülnek, még ha kicsit alacsonyan is...

Szemeztem pár percet a támadóimmal, aztán amikor nem mozdultak többet, felkaptam a húgomat, és elosontunk a háborús övezetből... Folytattuk a sétánkat, és amikor pár óra múlva ugyanarra hazamentünk, még mindig ugyanott ácsorogtak, és ki tudja, hogy mire várhattak.

Ez az eset bekerült életem megoldatlan rejtélyei közé, és ebből okulva kijelenthetem, hogy ha épp nem egy esernyő lövöldöz rám mérgesen, akkor akár derült égből leteríthet egy pár alantas cipő is... Én már sehol nem vagyok biztonságban...