Photo by JESHOOTS.COM on Unsplash

Már nem mostanában éltem meg egy számomra döbbenetes élményt, de azért még mindig élénken él az emlékezetemben. Ha visszagondolok rá, akár órán vagyok, akár inkább tömeg, mint közlekedési járművön, elkapnak a nevettetőmanók, és addig erősködnek, amíg ki nem robban belőlem egy nem kifejezetten szolid vigyor-roham. A nevetés tárgya pedig egy "csöppet" félresikeredett csajozós/felszedős szöveg.

Történt ugyanis, hogy ama szent helyen, amit a beavatottak fészbuknak hívnak, valaki fellátogatott az adatlapomra. Lehet, hogy ártatlan érdeklődés vezette, mert adatot gyűjtött a szakdolgozatához és eredetileg csak a háziállataim lábkörmeinek színét akarta lelesni, de aztán hirtelenjében a dolgok más irányt vettek. Megtalálta ugyanis a képeimet. Ez nem lenne olyan meglepő, lévén, nem egy nagy dolog. A meglepő inkább az volt, hogy a kevéske, és nem is túl szépséges képem közül, amiknek 99%-a csak valami random helyen, időben elkövetett homályos valami, amibe úgyis belemozdultam, szóval csak egy nagy, kócos hajtömeg látszik belőle, az jött le neki, hogy hát ő fel akar szedni. Ezen igyekezve, rögtön rám is írt. Szerencsére nem tollal.

Íme az érdekfeszítő társalgásunk:

Ő: Sya akkarol ismerk!
Én: Te meg ki vagy?
Ő: látam a képeid nagyon gyönyörü az arxod 
Én: Köszönöm, de nem ez volt a kérdésem...
Ő: nagyon bejősz! járjunk

Itt majdnem benyögtem neki egy olyat, hogy ez számomra köbö két éves korom óta nem probléma, megy a járás, de végül mégse volt merszem. Hiszen úgyse értette volna.

Én: Nem, kösz. Azt se tudom, hogy ki vagy.
Ő: de látam a kepeidd
Én: Na és?
Ő: ezel csak azt akart am mondani hogy joll nézel ki 
mármint értem úgy hogy a koromhoz képest xddd

Sajnos az az igazság, hogy én jól kinézni nagyon maximum is csak az ablakon tudok. Na jó, az emeletről is, de ott már nagyon tériszonyom van, szóval ha nem baj, akkor inkább nem. Ezért aztán meglehetősen meglepett, hogy az illető szerint "joll" néznék ki. Bár lehet, hogy ez nála az ő nyelvén valami sértést jelent, mindenesetre az egóm nem hagyta, hogy annak fogjam fel. 

Kicsit azért meglepett, hogy rögtön az ő korával indított, ezt eredetinek éreztem, mások ilyenkor leírják a paramétereiket, aztán egy elmés "te?" kérdéssel megtudakolják, hogy mennyi az összeillőségi arányunk. De ő más volt, neki különleges felvezetője volt hozzá, amit azért értékeltem. Bár azt még én sem voltam képes megérteni, hogy a jól kinézésem és az ő kora közti kapcsolat miben nyilvánul meg. Ahogy öregszik, romlik a szeme és máshogy látja az embereket? 

Várjunk csak, szóval a koromhoz képest? Kormos volt az arcom a képen, vagy 'miaszösz'? Rögtön meg is kukkantgattam a fotóimat, de nem találtam egyiken sem koromfoltot. Mire végeztem volna mindezzel, megint várt egy üzenet tőle.

Ő: bocs korod

Bocs? Szóval a plüssmacim korára kíváncsi most hirtelen? Csak mert bocskorom az nincs, még mielőtt átcsapna a beszélgetés valami elfajzott formájába a lábfétisességnek.

Én: Mármint úgy érted, hogy a koromhoz képest jól nézek ki?
Ő: iggne

Ha jobban szemrevételezem, akkor látszik, milyen tehetségesen gyúrta egybe az 'igen'-t és a 'nem'-et is. Sőt! Lehet, hogy először igent akart írni, csak aztán rájött, hogy inkább nemet, és elfelejtette befejezni. 

Én: Szóval a koromhoz képest? Miért? Mennyinek néztél?
Ő: hát ojan 29 wagy! Nemm?

Mínusz azok az évek, amiket fiatalított rajtam az udvariasság kedvéért, nem? Kicsit tartottam ám tőle, hogy a végén kiderítődik általa, hogy valami nyócvan éves néninek nézett.

Én: És ha 29 vagyok, az miért lenne öreg? Mert szerintem nem az. 29 évesen megkapni, hogy a koromhoz képest... Háát, ez így kicsit meredek.
Ő: csak azér montam mer én 27 vagyok szoval járunk
Én: Nem tudok róla. És szerintem különben is túl öreg vagyok hozzád. 
Ő: ja ok

És azóta nem is beszéltünk. Szóval az akkori 17 éves lényem 29-nek nézett ki, és öreg vagyok egy 27 éves analfabélához. Bár a matek és a fizika nem erősségem, de itt ebben még nekem is feltűnő zűr van.

Na mindegy is, mostanra már valszeg a nyugdíjkorhatárt súrolhatom nála, szóval léptem is ősz hajszálakat és ráncokat keresni, hogy mire ténylegesen 29 leszek, ezzel már ne kelljen bajlódni. De még előtte gyorsan shoppingolok egy járókeretet wishen, mert a nyugdíjból nem futja márkásabbra, na meg öreg vagyok én már a hazacipeléséhez is. 

Van annak egy varázsa, amikor egy kisgyerkőc oviba megy. Először még csak elvan ott, néha sírdogál, hogy ugyan mégis inkább itthon maradna velem, de aztán végül meggyőzhető, hisz igazából ő se gondolja teljesen komolyan. Aztán később már le se lehet beszélni a törpeközi szociális életről. Sorra döbben rá az ember, hogy többet hall a földszintes dumagéptől az ovis társakról, mint a tömegközlekedésen a Klári néni talpszemölcséről, és annak gyógymódjairól. Pedig egy-egy teszkós/spáros akciós reggelen igazán rengeteg szó esik erről is. Na meg a Gyuri bácsi feledékenységéről, pedig már volt vagy 60 házassági évforduló, igazán megjegyezhette volna...

De térjünk vissza az oviba, ilyen gyorsan még nem kell eljuttatni a történetet a nyugdíj-korhatárig, s azon túl. 

Történt egyszer, hogy a már annyira nem is földszintes babácska, oviból hazafelé elkezdett mesélni. Szerzett egy új barátot, pedig mindig is azt gondolta, hogy az a lány egy buta, hiszen mi másért nem játszott eddig vele senki? Rögtön el is kezd győzködni, hogy menjünk vissza érte, hiszen oly nagy barátságba estek, hogy halaszthatatlanul fontos játszanivalójuk van, s mindezt pont ebben a pillanatban, lehetőleg nálunk kell megejteni, a másik kislány szülei tudta nélkül, hisz ő bajuk, jöttek volna előbb a kislányért. 

Itt már éreztem, hogy ideje egy kicsit elkezdeni a morális képzést. Meséltem neki zsákosbácsikról, akiket a szülők odaképzelnek, ha nem látják a lányukat az oviban, s nem is sejtik, hogy hol lehet. Meséltem sírig tartó szomorúságról, és hogy igazából ezt milyen egyszerűen meg lehet előzni. Meséltem arról, hogy a következő nap is ott lesz nekik, ha beszélgetni, s játszani szeretnének. Egészen addig bizonyítottam szegénynek a tényt, miszerint a bölcsészek bármi témáról minimum két napig, maximum végtelen a négyzeten hétig tudnak beszélni, amíg végre minden bátorságát összeszedte a közbevágáshoz.

Elővette a lehető legteljesebben lesajnáló nézését, majd felhomályosított, hogy ugyanmár, minek kell itt ennyit beszélni róla, egy nemet is elfogadott volna, és mostmár maradjak csöndben, mert mesélni akar, hisz ez volt élete legeslegjobb napja. Mint tegnap a tegnapi, s előtte az előtte lévő.

És mesélt. Kiderült, hogy a nap szenzációja végülis az volt, hogy sikerült teljesen megtanulnia a dalt, amit tegnap minden barchobázásunk eredményeképp sem tudtam kitalálni, hogy vajon mi is lehet. És ha jobban meggondoljuk, ő sem, hisz több volt az improvizációs jelleg benne, mint a ténylegesen tudott. Ezért aztán minden éneklési verzió száz százalékos eltérést mutatott a többivel. Dehát, az egyszerű feladatok a gyengéknek valók. 

Megörültem, hogy na akkor majd most fény derül a titokra, melyik is az a dal, mesélj.

És ő nekiállt. Nem annak, hogy elmesélje, pedig egy címnek is örültem volna. A dalnak. De olyan hangerővel, amit csak olyankor hallani, ha valaki legalább halálközel van, és minden a kiáltása hangosságán múlik.

Ijedtében elszállt a felettünk lévő fáról egy nagy kupac madár. Bár, ha jobban meggondolom, a kupac csak pottyant, egyenesen a vállamra. Ez lehetett a véleményük a koncertről. 

Megdöbbenésében a kerítés mögötti kutya egy ugatás közben hallgatott el, és ott maradt tátott szájjal, mint a rajzfilmekben. Aztán fél pillanattal később észbekapott és ugyanott folytatta, mintha csak a hangot kapcsolták volna ki útközben.

Egy kissrác lendületből megpuszilta az oszlopot, ami ijedtében a biciklis elé lépett, hisz mi másért ütötte volna el, ha nem ezért? 

Én pedig csak hallgattam, hogy a földszintes kislányba vajon hol fér el ennyi hang. És csak találgatni tudtam, hogy a mostmár tökéletesen begyakorolt, és csak veszekedés terhe mellett beleszólható, javítható dal vajon félrehallásból fakadó tanulás eredménye, vagy csak tudtomon kívül olyan oviba jár babó, ahol kifejezetten modern szemlélettel, s képekkel tanítják az életre a gyerkőcöket. A minden szépítések nélkül való életre. 

És az alternatív értelmezésű sornál beakadt a lemez, és abban a tíz percben, míg haza nem értünk, a világ összes gyalogosa, s nemgyalogosa mind minket nézett. Ki megbotránkozva, ki olvadozva (talán nem csak a melegtől, a cukiságfaktora is nagy volt ennek a magabiztosságnak). És babó élvezte a tíz perc hírnevet, s csak énekelt. Szigorúan ezt az egy sort, mert a többi valahol elkopott út közben. 

Nagyot ugrott Sárika, leszakadt a lábikaaaaaaaa

És a dal csak szállt. És csak szállt, végeláthatatlanul.

Van egyfajta szerencsefaktor, amiben verhetetlen vagyok.

~Vágott már fejbe lendületből egy meghatározhatatlan helyről előröppenő cipellő, hogy aztán ültömben elmélkedhessek az élet értelméről.

~Támadott meg esőfób esernyő, háborús övezetté nyilvánítva az előszobát, engem meg kicsinosítva sündisznónak, csak hogy ne kelljen hétfőn eláznia.

~És estem már le lépcső mellett, hiszen ugye a korlátot öt felett és hetven alatt csak a deszkások és a gyengék használják, én meg egyiknek se éreztem magam.

Na de azt így se hittem volna, hogy egyszer oda jutok, mint a sorozatokban azok a csinibabák, akik tapasszal a nózijukon járkálnak, és emellé még így is szexibbek, mint én a legribisebb napomon. És pluszban még körbe is suttogja őket mindenki, hogy plasztika, és dejó nekik. És még akkor is irigylik őket, ha a hangjuk egy kancás kisegér és egy orrbefogott szinkronúszó keveréke. Bár többnyire ez inkább szándékos, mint genetika, mert így menő.

Sose gondoltam, hogy az egy szóösszetételen belüli oktávváltások nem csak a pasivá érést és a rossz helyre elhelyezett fájó ütést-rúgást követően érintik az embert. És, hogy  a

fúhogyazafrancbacsudibudibaajóédes

-kifejezés nagyobb hangterjedelmet képes átfogni, mint a zongora két legtávolabbi hangja. Ilyenkor amúgy nincsen eléggé hosszú szóösszetétel. Amikor szuszfogytán levegőt veszel, és elveszted a fonalat, mindig marad benned egy hiányérzet, miszerint mennyi mindent imáidba foglalhattál volna még, habár sokak szerint már így is eltúloztad.

Azt se gondoltam sose, hogy ha négy ajtóból négyre rá van írva, hogy tolni, akkor csak a negyedik lesz nyitva. És, hogy ez egy energikus távozási szándéknál a második sikertelen próbálkozás után a fent említett hangskálákkal jár.

Nos, most tapasz van az orromon, és az előbb hallottam, amint összesúgtak a hátam mögött irigyen, hogy plasztika. (Ha tudnátok, hogy totál ingyen volt...) És hogy vajon a fenekem is mű-e. Nem drágáim, az csoki.

Aztán mikor pediglen meguntam az irigy pillantásokat, és döntésem alapján tapasztalanítottam magam (bár ettől nem lett cigisebb kedvem), akkor aztán óvatosan mellém kezdtek sodródni az emberek, és tapintatosnak szánva gázoltak a lelkembe:
családon belüli erőszakkal,
bántalmazással,
segítő szervezetekkel,
nekem mindent elmondhatsszal...

És azt hiszem, ez után a nap után elkezdtem érteni a szokást, miszerint illendő egy nő előtt kinyitni az ajtót. Mennyi mindentől kímélt volna meg, ha lettek volna udvarias pasik mellettem, és nem csak egy szatyrokkal megpakolt néni nézte volna végig eleinte titkolva mosolyát, majd egyre jobban derülve, amint harmadszorra is nekilendülök a zárt ajtónak, hogy kedvesen kinyissam előtte. És utána fájón jöjjek rá, hogy hiába a hideg, a jéggé fagyott nózi bizony sérülékenyebb, mint egy ajtó sokatmegélt üvege.

Murpy kegyeltjeként már igen korán megtanultam (pontosan hajnali 11-kor, amikor pont ezért felkeltem), hogy a fokozott óvatosság nem minden esetben elegendő az életbenmaradáshoz. Történt ugyanis, hogy a messzi, távoli múltban tettem egy olyan kijelentést, amit azóta is keserűen bánok. Ha tudtam volna, hogy ennek ilyen következményei lesznek...

Ma reggel gyanúsan indultam útnak. Ebből következően volt tehát az utam a gyanútlan totális ellentéte, amikor a napom bearanyozá...akarom mondani besarazásaként minden előzmény nélkül sikerült mind az összes cipellőmnek kellemes cuppanás közepette beköltöznie egy pocsolya legmélyére. Na mindegy, majd szerzek nekik a besározódás ellen egy jó ügyvédet. Szóval amíg imígyen játszottam hamupipőkéset, hirtelenjében rá kellett döbbennem, hogy ez így ugyancsak nem járja, hogy mezítlábazzak egész nap, tehát vissza kellett indulnom változtatni a helyzeten.

Ekkor állt rajtam bosszút az irodalom.

Történt ugyanis, hogy kifejezetten morcosan rámharákolt egy holló. Imígyen kifejezve ellenérzését, hogy én az ivós-pocsolyáját összecipőztem. Szárnyra kapott, és folyamatos, torokköszörülésnek hangzó károgással közeledett felém. Vérszomjasan meglegyintette a hajam a szárnya végével, majd gondolt egyet, és vigyorogva belecsípett az arcomba. Végülis, mindig is meg akartam tanulni, hogyan kell az alapozót használni... Most majd lesz okom is rá.

Dolga végeztével keresett magának egy másik pocsolyát, és folytatta az ivást.
Bocsánat Poe. Légyszi ne üldözz engem azért, mert nem istenítettem a hollódat. Ígérem megjavulok.

Hallottatok már arról, milyen csodálatosan gyönyörű Poe Hollója? Ugyanitt tetanusz oltásról, veszettségről, cipőtisztításról és Murphy anyukájáról érdeklődnék

A reggelemre visszatekintve büszkén állíthatom, hogy megint nagyot alkottam. Szokásos hétfő lévén, hajnali ötkori kelés után az ehhez tartozó zombis állapotban vágtam neki a napomnak.

Kilépve az ajtón, egy kecses fordulattal már mentem is volna vissza a meleg házikóba. Mindebben csak kicsi része volt annak, hogy hideg volt és fújt a szél. 
Nagyobb része volt benne a tükörjégnek, ami, bár jégkorizni nem tudok, most mégis gyönyörű kecses piruettekre késztetett, mígnem ezt megelégelve, profi maratonistákat (van ilyen szó? na mostmár lesz) megszégyenítve kifutott alólam a lábam, majd hatalmas lendülettel összeölelkeztünk a tükörjéggel, és egy forró (vagyis hát inkább jéghideg...) csókban egyesültünk. A szám is odafagyott, a nózim is csöppet elferdült. Így maradtam hát megpihenve egy ideig. Vele. 

Még mindig nem olvadtam ki teljesen, ráadásul egy hatalmas dilemmával is küszködök. Mert ugyebár ilyen  szenvedélyes csók után járás következik, nem? Most akkor ez azt jelenti, hogy be lettem pasizódva? És vajon ha valaki mást is magára ránt az édesem, lehetek-e majd féltékeny?

Szakítani szeretnék. Vajon hogy mondjam el neki úgy, hogy ne fázzak tüsszögősre a rám irányuló fagyos hangulatban? Ilyen esetben is bunkóság csetben szakítani? Ha valakinek van elérhetősége hozzá, vendégem egy köszire. 

Egy másik dumcsi a babaszabásúak csoportjába tartozó ultrahangú csöppséggel.

- Pankaóvónéni, képzeld el, hogy nekem van egy haaataaalmaaaas bátyám.
-Tényleg? Hatalmas?
- Ahaaaa. Már olyan nagy, hogy nemsokára beveri a fejét a plafonba...

Az amúgy is nagyra nőtt Panka felbámul a plafonra, minek következtében dokibácsik hatalmas tériszonyt diagnosztizálhatnának nála. Rövidlátó szeme szinte nem is látja a távoli mennyezetet...)

- Ööö... Oké. Hány éves?
- Képzeld el, hogy már hat!  -  (mint a gyógyszer, mi? Najó, ez szar vót'. Ígérem nem kommentálok többet)   - Ide jár a nagycsoportba.

(Spoiler: a hatalmas bátyust láttam később. Tényleg magas. Annyira, hogy ha nagyon kihúzza magát, akkor kényelmesen besétálhat egy normál méretű asztal alá.)

Előzmények itt, itt, itt, itt, itt .

Gyanútlanul vagdosom a dekorcuccokat (csak gondolatban akarom már inkább kivagdosni az ablakon ezt az extrémen uncsi feladatot), amikor hirtelen megölel valaki, aztán ezt mondja:

  - Pankaóvónéni, majd én megcinálom azt az álajcot, mejt nehogy elvágd az ujjackádat!

Erre odagyűlik a többi drágaság is, majd rövid időn belül kiosztják egymás között a feladatokat, majd összevesznek rajta, én meg nagyon nevetek. Végül az egyik elmarja az ollót, ami épp csak kicsivel nagyobb, mint ő, hatalmasat nyög, kipottyan a kezéből az olló, összerogy, és csak picit liheg ettől a megerőltető cselekvéstől... Rám néz döbbenten.

  -Te ezt elbíjod?- kérdezi, körülbelül olyan meglepődve, mint én szokok dogáknál meg felelésnél, amikor felébresztenek miattuk, majd csillogó szemmel, csodálva engem kinyögi:

  - Fú, te nagyon ejősz vagy... Ha majd nagy leszek, én isz olyan ejősz akajok lenni...

Mondanom se kell, hogy ez, hogy elbírtam azt az ollót, megalapozta a tekintélyemet...

Előzmények itt, itt, itt és itt.

Lassan három éve történt, de akkor aranyos volt.  És még mindig az.

- Na, Babó, ki lesz holnap három éves?
- Hát ÉN!

(hatalmas, csokisszájú vigyor a részéről)

- Tényleg? Már ilyen öreg vagy?
- Neeeeem.... Én még mindig a te picurka babád vagyok, csak mostmár több csoki jár nekeeeeem..... Ugyeeee?  

*csillogó szemek*
Majd elgondolkozik, lassan lebiggyed a szája. 

- Ugyeee. Ugye nem lettem nagyon öreg?!

A szokásos dekorációgyártást műveltem az oviban, amikor becsatlakozott hozzám egy kis földszintes csöppség a babákok közül. Beszélgettünk, megtudtam róla például, hogy a rózsaszín a kedvenc színe, három éves, és ennyiben köbö ki is merült picúr tudása a róla szóló adatok szintjén.
Szóba került a farsang, mint aktuális téma, mire a lányka ezt aranyköpködte nekem, összehúzott szemöldökkel, komoly arcocskával:

Nem mondom el, hogy pillangó leszek farsangon, mert titok. De ha jó leszel, akkor majd halkan megsugdosom a füledbe...

Jó voltam. Szóval aznap még vagy hússzor meghallgathattam eme hatalmas titkot. 

Előzmények itt, itt és itt.

Előzmények itt és itt

Komoly, eltökélt ábrázattal állt mellém egy icuri picuri törpelányka. Meglógott az ebéd előtti meséről.

  - Pankaóvónéni, tudok neked szegíteni? Nagyon szejetném! Mejt én inkább veled játszom, mint hogy hallgasszam azt a naaaaagyon bugyuta, dedósz meszét! Jóóó? Szegíthetek?

 A picilány utána elmesélte, hogy pár hete ettek tortát, ami csak az övé volt, mert akkor lett három éves. Ha már neki is bugyuta, meg dedós volt a mese, akkor asszem el kell gondolkozzak magamon, mert én feszült figyelemmel hallgattam, és nagyon drukkoltam közben a setesuta őzikének a farkas ellen.