Egy másik ultrahangú társalkodás a picúrok részéről:
- Az én jovam indiánpaci!
- De az nem lehet! Olyan nincs
- De vaaan! Azéjt indiánjovacka, mejt kék a fajka
- Jaaa tényleeeeeg.... Igazad vaaan
Ezt neked, drága biosztanci. Ennyi. Igenis létezik kék farkú ló. Akkor nem volt igazságos egyest adni nekem ezért a kijelentésemért felelésnél. Mert hát ugyebár, ha a tehén lehet lila, akkor a ló is kék. Legalábbis eme okfejtésem miatt lettem gazdagabb az egyessel.
Van olyan, amikor két ember között olyan mértékű a hasonlóság, mintha ikrek lennének, vagy minimum tesók. Még akkor is, ha igazából annyi rokoni kapcsolat van köztük, mint amennyi egy versenyló és a trójai faló között lehetséges. Én is sok ilyen embert ismerek. Ha más nem, hát látásból, mert hozzájuk szólni nem merek, hiszen ki tudja, hogy a hozzájuk tartozó néven szólítanám-e őket.
A legviccesebb ezekben a hasonmás dolgokban, amikor egy kellemes tanórai szundikálásból arra riadok, hogy hirtelen lett egy ikertesóm. Mégpedig a legjobb barátnőm személyében, aki amúgy annyiban hasonlít hozzám, hogy szereti a csokit.
Félig-meddig még le is lett harapva a fejünk, hogy ugyan miért vagyunk ilyenek, hogy letagadjuk, hogy ikrek vagyunk, ez nekünk mégis miért jó, ha ennyire nyilvánvaló?! (mindezt persze az illetékes habzó szájjal, liluló fejjel adta elő, mi meg csak döbbenten nevettünk rajta, és csak picit aggódtunk azért, hogy ez a kis drága mindjárt rohamot kap felháborodásában...) Mivel a félreértéseket nem tudtuk tisztázni, inkább beleegyeztünk, hogy kicsit megszaporodott a családunk, és már rögtön ikrek is lettünk. Miután ezt a fontos dolgot megbeszélgettük, mindenki visszatért az aznapi elfoglaltságokhoz, én az alváshoz, a többiek a figyeléshez, már amennyi időnk maradt rá ezután az emelkedett beszélgetés után.
Ez a rokonítás már nem először történik meg velünk, bár eddig még senki nem volt olyan bátor, hogy leikrezzen minket, bár ha jobban belegondolok, ez így mégis csak jobb, mint ha lerókáztak volna.
Ha már ennyien mondják, az igazán nagy aggodalomra ad okot, mert mi van akkor, ha nekik van igazuk, és esetleg tényleg ikrek vagyunk? Bár amikor otthon rákérdeztem, akkor egy amolyan te-normális-vagy?-Már-megint-túl-sok-csokit-ettél féle nézésen kívül nem nagyon kaptam mást. Hát jó, akkor vagy a szüleim se tudnak róla, vagy ki tudja.
Kibékítvén a kedélyeket, végre valahára bevallottuk. Hátha akkor jobban alszanak, nekünk meg szórakoztató is volt. Na mivel tetézzük? Hát akkor csináljunk magunknak saját szülinapot. A matekzseniségünkkel mindenfélét ügyeskedve, végül kiszámoltuk október 18-át, hogy az legyen a közös szülinapunk. Mivel a ezeket ugyebár szokás megünnepelni, mi is elkezdtünk azon gondolkozni, hogy ez vajon hogyan fog sikerülni, és hogy mit csináljunk, persze a sok csokievésen kívül.
Végül arra jutottunk, hogy a kimosható hajfesték, és a henna a megoldás. Tiszta hepiend, akkor ezt is kitaláltuk, minden szipcsiszupcsi, akkor lássunk is hozzá.
Egy teljes fizikaórai szundikálásom feladásába került, mire kinéztem egy csomó címet, ahonnan a hennát esetleg be lehet szerezni. Így, úticéllal megáldva, fogtuk a hamuban sült csokinkat, és mentünk világgá, hogy az Óperenciás tengeren is túl, találhassunk egy hennasárkányt, amit legyőzve már fel is lehessen rajzolni a karomra.
Az első helyen, ahova mentünk, alapból semmi nem volt, kivéve egy fogorvosi rendelőt, ami lehetséges, hogy álcázott henna-lelőhelyként üzemelt, de a biztonság kedvéért nem merészkedtünk be.
A következő zárva volt. Sőt, az utca látképéből ítélve, eme állapota már réges-rég tarthatott, és közben bizonyos úriemberek, a romantikus hajlamaikat kiélve, miszerint este, a csillagos eget nézni, és úgy elaludni csodálatos, beköltöztek az ajtó elé, így hát még ha akarta is volna valaki kinyitni a boltot, az bizonyos ellenállásokba ütközött volna. (na, ezek szerint valami mégis ragadt rám fizikán.)
A következő sok címet megkeresve, de abból egy boltot sem találva, kicsit városnéző túra végi állapotba kerülve, csokink fogytán, úgy döntöttünk, hogy hagyjuk. Mert bár olyan helyeken jártunk, amik létezéséről álmodni se mertem (arról meg pláné nem akartam volna álmodni, hogy odajutok, tekintve, nem vagyok olyan mazochista hajlamú, hogy rémálmokat kívánjak magamnak), a célunkat elérni csak nem sikerült. Sőt. Erősen el is tévedtünk, olyannyira, hogy én már addig jutottam, hogy ha lett volna csokim, egy útbaigazításért cserébe, amolyan csokimat egy térképért fílinggel, még talán oda is adtam volna. (igen, tudom, ijesztően hangzik, dehát látva azokat a helyeket, ahol eltévedtünk..)
Végül mégse kellet csokimentességben elhaláloznunk a semmi koszos és szemetes közepén, a nap végére sikerült eltalálnunk egy inkább tömeg, mint közlekedési járműhöz, ami megmentett minket és elszállított olyan környékre, ami legalább picurkát ismerős volt, és kezdődhetett a kitudjahonnan való hazajutási kísérleteink hosszú sora, de legalább így bepótolhattam az eddigi osztálykirándulások városnéző túrái kihagyásának következtében elmulasztott élményeket. Bár azért erős a gyanúm az irányában, hogy a sulival kicsit más helyeket látogattunk volna meg, nagyobb hangsúllyal a LÁTnivalókra, mint az eltévednivalókra.
Volt nekünk ilyen kötelezősített 50 óra közmelónk, amit még érettségi előtt kellett ledógozni, annak ellenére, hogy igazából sehol nincs se hely, se lehetőség ilyenekre. Éljen a jólszervezettség. No mindegy.
Lesz ami lesz- gondolám (nem, nem a vízijárműről van itt szó), s lett is. Kedvenc barátnőm volt ovijában tárt karokkal fogadtak minket, hiszen mindig elkel egy-két-három-négy-öt-hat (najó, befejezem... Ennyiből már rájöhettetek, hogy tudok számolni) segítő kéz, pláne, ha tiszta ingyér', csupán csak órákért megyünk.
Nade. Íme a lényeg:
Elmentünk az oviba közmunkulni, minek következtében gyarapodtam néhány ennivaló babadumcsival, amiket muszáj volt leírnom, és most meg is mutizom nektek.
Ülök az asztalnál, művelem a rám kiszabott farsangi dekorációgyártást, amikor a csoportszoba végéből megüti a fülemet (szerencsére nem bézbózütővel) egy, a denevérek hangtartományában játszódó, pici ovisok által elkövetett hangos szóváltás.
- Menj innen, moszt én játszok Bajnival, mejt én vagyok asz okoszabb!
- Nem iiiissz! Én vagyok! Én vagyok, mejt... Mejt... Mejt... Nekem asz apukám..
- De nekem isz van apukám!- hallom a felháborodott rákontrázást.
- Jó, de asz enyém okoszabb!
- Nem iiisz
- De, mejt máj ősz a hajaaa
- De asz enyém okoszabb, mejt máj... Máj ninc isz haja!
- Ajj.... - elgondolkozik, hiszen ezután az érv után már látja, hogy vesztésre áll, ennél erősebb érv nem is létezhet - De akkoj isz én akajok játszani a Bajnivaaaal.
Majd lassan legörbül a szája, fátyolosodik a szeme, és rövidesen szirénákat megszégyenítő módon bömböl. Eszerint mégis talált erősebb érvet. Ő nyert.
Bajni pedig fogta magát, és inkább odajött hozzám rajzolni.
Csak mert ilyen is rég volt már.
Babó: Panka, te olyan vagy, mint egy tehén.
Én: Mi? Mi van? Most miért?
Babó: Hááát.. Olyan lila a pólód, mint a csokistehén szőre, és... és.. és... pont annyira naaagyon szeretleeek.
További gyerekszáj történetek olvashatók itt, itt, itt és itt. :)
Egyik nap Németországban egy fantáziadús programban részesültünk. Hiszen a hatalmas parkok, és a főzéstudomány kezdetlegessége igazából tálcán nyújtja a megoldást. Ez volt a grillezés.
Mint minden, ez is szuperül meg volt szervezve. Legalábbis addig, hogy kaptunk jegyeket, amivel el lehetett menni Hamburgba, ahol is van egy nagy, hapciokozó növénytenger, millió bogárral, amiben letelepedhettünk.
A terv az lett volna, hogy mi délelőtt oda elzarándokolunk, majd szabadfoglalkozás gyanánt szétszéledünk, aki amerre lát, de azért remélhetőleg még mindenki az országon belül, (ha már az, minket ismerve lehetetlen, hogy a parkon belül maradjunk...) aztán meg ebédnél nekikezdünk a grillezésnek, mindenki jóllakik, minden szupcsi, tiszta hepiend. Csak a Panka kunyizna még csokit, mivelhogy hát azt nem túl célszerű grillezni, és ezért nem is kapott. Sőt, mikor felvetettem az ötletet, szégyentelenül kinevettek érte. Pedig nem is vicceltem. Hiába, nem véletlen van a sok vicc a németek humorérzékéről.
Ebből ami megvalósult, az közel sem ez lett. Az első gondok már a vonaton kezdődtek. Hát persze, hogy volt olyan gyerek, aki rossz vonatra szállt, akit elvesztettünk, aki szimplán csak követve a hatalmas tömeget, amit képviseltünk, eltévedt... És természetesen ez a sok tehetséges emberke mind a magyarok közül került ki.
Amikor végre odaértünk a parkba, nyilván akkor sem ment minden (inkább semmi) simán. Az egész zöldségrengeteg, ami a park volt, hatalmas fákkal, madárdallal, amíg beértünk a közepébe, eredményezett nekünk több mint fél év sétát. Tisztára Jancsi és Juliska fíling volt az egész. Ha kaptam volna bármilyen morzsacsináló kaját, tuti, hogy nem sajnáltam volna a kivezető útra. Olyan volt az egész zarándoklat, hogy egy idő után arról kezdtünk el gondolkozni, hogy mi van, ha ennyire utálnak minket a németek, hogy elhoznak ide a világ végére hogy kinyiffantsanak. Mert hát a némettudásom, példának okáért, eléggé idegesítő lehetett, vagy ha nem is az, akkor a hiánya, de akkoris. Kevesebbért is öltek már embert, és különben is, ezek németek, minden kitelik tőlük, ki tudhatja. Amíg beértünk a park közepébe, azért sokan voltak, akik már egymásnak gyóntak, megbánták bűneiket, mert az biztos, hogy onnan már senki nem látta a kiutat, és ebben csak kicsi szerepet vállalt a felettébb kanyargós ösvény.
Így hát miután már mindennel számot vetettünk, kicsikét lelombozó volt, hogy még csak egy mézeskalácsházikót sem találtunk. Találtunk viszont milliónyi kis törpe németet, mert volt ott egy strand féleség egy hatalmas játszótérrel, amit a nap végére bár kimerítő harcok árán, de sikerült megszereznünk.
Letelepedtünk. Próbáltunk jó képet vágni a rengeteg hangyához, de jó kép helyett inkább minden mást vágtunk hozzájuk.
Szétszéledtünk. Néha ráhörrentünk egy-egy kiskölyökre, aki túl közel merészkedett, és nem igazán értettük, hogy miért ijednek meg, hiszen ők egymás között is így társalogtak. Mi meg csak kedvesek akartunk lenni. Ezt a kedvességünket továbbra is megőriztük, még a kutya után is, aki kicsit félreértelmezte a hörgésünket. És bár nem tudunk olyan hörgős német nyelven, de az valószínűleg feltűnt volna, ha azt mondjuk neki, hogy:
- Gyere, hörögj te is, aztán jól kóstolj meg minket.
Na mindegy, túléltük ezt is.
A németek, mivel hogy úgyis grillezni jöttünk, direkt elfelejtettek nekünk reggelit adni, ezért nemsokára már mindenki az ebédet követelte. A cserediákok között ki volt osztva, hogy ki mit hoz. Ehhez csak annyit fűznék hozzá, hogy bár nekünk alap volt, hogy a grillezéshez kell valami hús, a németek erről valószínűleg nem tudtak, mert a hatvan fölötti fős tömegnek kb tíz csomag virsli lett hozva.
Ezen testvériesen megosztoztunk (ezt inkább nem írom, le, mert ez a fajta testvériesség inkább arra hasonlított, amit testvérek egymás között ,,beszélgetnek" nem éppen kedvesen. Meg hát sok oldalon keresztül részletezhetném a mindenféle németekre aggatott kedves, de mégse jelzőket...).
Az egyik csomagot az én német cserediákom hozta, hogy majd az lesz az én ebédem. Én csak abból vettem ezt észre, mivel azt ugyebár nem értettem, hogy mit hadovál nekem, hogy ugrásszerűen megnőtt a barátaim száma... Hirtelen mindenki jóban lett velem. Én aranyos kislányként mindenkinek megígértem, hogy majd adok nekik az ebédemből. Így lehetett, hogy az egy csomag virslire, ami amúgy hat darabot jelentett, végül már tizensok éhes osztálytársam tartott igényt. Késő volt, mire felfogtam, hogy mennyi sok értékes élelmet ajánlottam fel mindenkinek, de már nem mertem visszavonni az ígéretemet, mert a saját példámból tudtam, hogy akkor még képesek, és engem falnak fel. Nekem meg még ott volt a csokim otthon, akit ugyebár nem hagyhatok magára, mert gondoskodnom kell róla, szóval az életem védése közben inkább lemondtam arról, hogy jól lakjak, ami amúgy sem sikerült volna...
Ez eredményezte azt, hogy a nekem hozott kajából egyedül nekem nem jutott.
Két választásom maradt: vagy nekiállok legelni, hiszen közel s távol más ehető nem volt (bár azért abban is kételkedem, hogy az ott fellelhető növényfélék ízlettek volna annyira, mint a csoki) vagy pedig belenyugszom sorsomba és éhségembe, és felfogom ezt az egészet predesztinációnak, és csak magamban tervezgetem tovább a németek ellen elkövetendő, és már nagyon szükséges defenesztrációt...
Eme bőséges ebéd után mehettünk amerre csak akartunk egész Hamburgban, vagyis hát amerre nem tévedtünk el. Mondanom se kell, hogy amennyire jól lettünk lakatva, mi elintéztük néhány étterem egész havi bevételét pár óra alatt. Lehet ez volt a lényege az egész napnak. A cserediákság szervezőinek volt pár szerződésük a helyi étteremláncokkal.
Még Németországi szenvedelmeimhez tartozik egy duplamatek címszó alatt ismeretes program, amit nekem egyik nap, egy kora hajnali órában el kellett szenvednem.
Nade induljunk elölről.
Minden még előző napon kezdődött, amikor a cserediákom közölte, hogy szipcsiszupcsi lesz a másnapi program, és hogy alhatunk is sokáig, lévén hogy délelőtt szabadok leszünk, mint a madárka, (bár azért remélhetőleg a repüléskészségünk nem lesz szakadékközelben tesztelve,) és csak a délutáni program kötelező, szóval addig azt csinálhatunk, amit csak a korlátozott egymás-megértés enged.
Ezért aztán este egy felettébb fantáziadús programba belekezdve, mondván, úgyis kipihenhetjük majd magunkat, rendeztünk egy kis együtt-a-család-és-a-németülnemtudópanka-filmnézést. Először csak németül ment a film (ami, férfiasan bevallom, máig nem tudom, hogy miről szólt) aztán egy kis idő után az üres tekintetemet látva megkönyörültek rajtam, és rátettek egy angol feliratot. Onnantól kezdve már tudtam, hogy a piros hajú csaj, aki végig szétbőgött fejjel rohangált és üvöltözött, nem csak azért bőg, mert hülyén áll a haja és amit én addig hörgésnek és krákogásnak véltem, az igazából valami végtelen monológ, amit mindenkinek lenyomott, arról, hogy a férje válik tőle, a szeretője megcsalta, és hogy még a melóhelyéről is kivágták. Hiába, a német hadarások nekem mindig is jobban hasonlítottak fulladásos haláltusára, mint szavakra.
A film tartott kora estétől kora hajnalig. Mint később megtudtam, valószínűleg miattam, mivel hogy amikor már nagyon nem bírtam a hörgős kiscsaj visongásait, és elszöktem keresni egy kis csokit és csöndet, az ilyesfajta Panka-lelépett helyzetekben megállították a filmet, hogy nehogy bármiről is lemaradjak. Utólag is csókoltatom az ötletet.
Szerencsére semmi sem tarthat örökké, kettő körül már vége lett, ami, ha nem írják ki, akkor csak abból tűnt volna fel, hogy a csaj már nem hisztizett, hanem mosolyogva törölgette könnyeit, amit immár a boldogsága okozott... Nem csak neki lett hepi end, hanem végre nekem is. Bár tény, hogy nekem sokkal nehezebb volt az a sok viszontagság, amit el kellett viseljek, mint missz vernyáknak.
Az egész estében csak annyi vigasztalást láttam, hogy legalább sokáig alhatok majd, kipihenve minden német dumcsit ami addig ért engem. Ez a sokáig alvás tartott kb 2-5-ig... Rémülten ébresztett az anyuka, hogy kelni kell, mert elnézték a napot és aznap a sulis bemutató órák vannak.
Kicsit ön-és közveszélyes állapotban, be-bealudva gyorsan elintéztem a napi nyolc fürdésemből az egyiket, elkészültem és már indulhattunk is a suliba a nulladik órára.
Ott az addig megszokott jólszervezettség fogadott minket: még a német tanárok se tudták, hogy kit és hová küldenek órára. Így kerültem én a lehető legrosszabb helyre, duplamatekra, ráadásul egy évvel felettünk járó osztályhoz, szóval esélyem sem volt ott semmire. (Na nem mintha fiatalabbak matekjával könnyebb dolgom lett volna, ezt tegyük hozzá.) Mellettem ült a német tanárunk, aki minden egyes percben, amikor nem átallottam bealudni, felébresztett, így téve kínszenvedéssé az amúgy is kegyetlenül kezdődött napomat. Pedig hát a matek az egy olyan óra, amit csak alvás előtt szoktam gyakorolni, bárányszámolgatások közepette. De legalább így már bizonyított tény, hogy a matekot is át lehet élni ébren.
Mindezidáig tagadtam volna.
Tesóimmal körülvéve ültem este a szobában, miközben versenyt ásítoztunk, pedig még csak kora este volt. De hát ez családi vonás, úgy látszik, ha tanulásról van szó, akkor rövidesen jön a szundi üzemmód... Szóval kis egoistaként kijelenthetem, hogy nem az én becses személyem volt az oka a bealvási próbálkozásoknak (legalábbis remélem...).
Ott ücsörögtünk, amikor is feljött az a téma, hogy az egyik öcsém nem szereti a zöldségeket. Tudom, tudom, naaagyon fáradtak voltunk... Innentől viszont kezdett érdekessé válni a témához hozzáfűzendő mondanivalók váltakozása. Én csak, mint csendes megfigyelő, nem szóltam bele, hagytam öcséimet kibontakozni. Így zajlott a párbeszéd:
- Hát tudjátok, én nem szeretem a zöldségeket. Sőt, soha nem is eszem semmi zöldséget, mert hát különben is, az pfúúúj...
- De én ezt nem hiszem... Múltkor is, amikor volt itthon alma, meg körte, akkor is egy csomót ettél belőle, és a mandarint is szereted, szóval ne hazudj!
- Jólvannaaa, de az akkor vooolt...
Na ennél a pontnál nagy nehezen kinyitottam a szemem, hiszen ezért már érdemes felébredni. Amikor felvontam a szemöldökömet, és megkérdeztem tőlük tök komolyan, hogy ők vajon hányasok bioszból, mert bár én sem vagyok egy bioszzseni, nade még nekem is magas kicsit a mandarin, mint zöldség... Najó, persze, biztos igazuk van, hiszen valamikor az is volt zöld, meg hát az almának és a körtének is van olyan életszakasza, meg fajtája, ami zöld, dehát...
Eme emelkedett témájú beszélgetés megkoronázása volt, amikor a kis drágák nem értették, hogy mit akarok tőlük, és hogy hogy jön ide a biosz...
Reggelre kelve... Asszem kijelenthetem, az alvás csodákra képes. Meglehetősen nagy bioszos eltérések vannak a fáradt és az éber állapotban kinyilatkoztatottak között.
Megmutattam húgomnak valaki profilképét. Erre ő mosolyogva elkezdte csavargatni a haját.
- Mi az, Babó?
- Te, Panka, neki pont olyan szép hosszú a haja, mint nekem... Csak hááát.... Azért neki nem ilyen gyönyörű szőke...
Fő az egészséges önbizalom már a kezdetek kezdetén.
Panka, azt a csokit már ne edd meg, inkább add nekem. És majd akkor, hogyha olyan picike leszel, mint én, akkor majd hordhatod ezt a nadrágomat, mert rám még picit nagy. Jóóó?
Tegnap esti édescukmák megszólalása a húgomnak:
- Pankaaaa, tudood... Gondoltál már arra, hogy ne egyél már ennyi csokit?
- Ööö... Most ez hogy jött?
- Hááát... Tudod, akkor több maradna nekeeeem, meg hát....
- Babó, már így is egy csomó csokit adok neked. Lassan többet eszel, mint én. Most még azt a keveset is sajnálod tőlem?
- Háttőőő, igen... De tudod, ha nem ennél ennyi csokit, akkor lehetnél olyan pici, mint én, és akkor kölcsönadnám a ruháimat iiiis.... Meg járhatnál velem oviba iiis... Naaa lééégyszííí...