Van nekem egy kedvenc legeslegjobb barátnőm. Egy osztályban küzdünk a túlélésért nap mint nap. Ő az, aki néha megbök fizikán (nem, nem facebookon, hanem élőben), ha már nagyon-nagyon bealszom és ledőlnék a székről...
Ennek a bökésnek a következtében van, hogy felébredek, és viszonylag értelmes arccal benyögök egy:
- He?! -t, de néha csak ez a bökés hiányzik ahhoz, hogy vízszintesbe helyezkedjek, többnyire nagy robajjal a földön, de még többször egy szerencsétlenül járt osztálytársam ölében.

Ez mindenkinél másfajta reakciót vált ki.

Van, aki csendben tudomásul veszi, hogy kicsit megnőtt a székén tartózkodók népsűrűsége, és akkor kényelmesen telik a hátralévő idő az órából. Ennek a béketűrő osztálytárstípusnak az alcsoportjába tartozik az, aki követi a példámat, és ő meg rámborulva szundikál... A következő pár percben meg, mint valami kicsiarakás, egy nagy kupac ember tölti egymáson alukálva az órát. Ennek egy hátránya van, és az az, amikor a nagy osztálytársrengetegtől már nem kapok levegőt ott alattuk, és nem tudok kikászálódni. Olyankor szoktam beletörődően elkezdeni azon gondolkozni, hogy tudtam én, hogy a fizika egy halálos tantárgy, és egyszer meg fog ölni, és azért csak egyszer, mert többször még ő se képes... Ilyenkor jönnek azok a gondolataim is, hogy vajon kire hagyjam a soksoksok csokimat, hogy ki az, aki legjobban tudna rájuk vigyázni, hogy jó helyre kerüljenek, olyan helyre, ahol megbecsülik őket...
Amikor már nagyon hörgök, akkor van, hogy egy megmentő kéz kirángat a kupac aljáról, megmentve ezzel engem a szégyentől, hogy odahaljak, mert hát hogy néz az ki a másvilágon, hogyha megkérdezik, hogy mibe haltam bele, és én azt kell hogy mondjam, hogy legyőzött a fizika?! Fizikai képtelenség lenne... Engem, aki még egy bőrönddel, vagy egy kilinccsel való találkozást is túlél...

A másik csoport az, aki velőtrázó sikoltással adja tudtunkra, hogy nemszokványos dolog történt vele, ezzel a felettébb hangos hangeffekttel hallássérültté téve az összes, a kontinensen tartózkodó denevért, és még a tanárt is felébresztve. Az ott tartózkodásaim többnyire nem hosszúak, de olyan is volt, hogy a visítástól megriadván, hirtelen felébredtem, azzal a lendülettel felültem, és bár ezzel remélem senkinek nem okozok nagy meglepetést, hoztam a formám, nagy robajjal, immár a székkel együtt, ébren pusszantottam meg a földet... Olyan lelkes voltam, hogy behorpadt a nózim, és a számat is elharaptam, amitől úgy nézhettem ki, mint akinek igencsak jól sikerült a randija egy épp használatban lévő boxkesztyűvel...

Sokan utaltak is ilyen-olyan megjegyzésekkel eme állapotomra, de én büszkén mondtam mindenkinek, hogy:
 - Látnátok csak a másik fickót! Úgy belapult a képe, mintha el akarta volna venni a csokimat, és azóta sem tud megmoccanni. Még mindig vízszintesbe van......
Csak akkor lettem nagyon kinevetve ezután a mondat után, amikor kiderül, hogy a földdel kerültem összetűzésbe, és teljesen könnyen sikerült padlóra is küldenie.

A következő típus a praktikus. Aki tudomásul veszi, hogy odaaludtam neki, de ha már ott vagyok, úgy alakítja, hogy legalább hasznos legyek. Ennek következtében ébredtem már levelezéssel a fejemen, mert hát arra azt sem mondhatja a tanár, hogy hozzák ki a levelezést, mert ahhoz egy kicsit sok Panka is tartozik hozzá...
Kaptam már az arcomra dekoráció gyanánt puskát is... Az még hagyján, hogy nekem, mivel totál bealudtam, tutibiztos hogy egyes lett, de még azért is kaphattam volna pluszba egyest, hogy puska van a fejemen...

Én nem túlságosan éreztem ezt a helyzetet halálosnak, úgyhogy amint félig halálra nevettem magamon magam, és már képes voltam a két lábon történő helyváltoztatásra is, elindultam lemosni a mindenféle, számomra ismeretlen betűkkel telezsúfolt műalkotást.
Ott kezdtem csak el kétségbe esni, amikor már hallottam a becsöngőt, ami azt jelentette, hogy több mint tíz perce próbálok megszabadulni a betűrengetegtől, pedig csak annyi történt, hogy kicsit kapott egy piros alapszínt... Azon kívül változatlan maradt... Nem kezdett el halványulni, sőt, a kivörösödött arcomon így még jobban látszottak a betűk...

Van olyan, aki megúszós. Ő az, aki, ha látja, hogy bealudtam, és dőlök, akkor sunyin kiugrik alólam, le a székről, hogy aztán a szék és a fejem intenzív harkályszerű kopácsolására ébredhessek, na meg a hatalmas röhögésre....

És a legutolsó típus, a barátnőm. Aki csendben figyeli a történteket, és előszeretettel bököget, ha már jól bealudtam, hogy azért már neki se legyen unalmas az a fizikaóra, és ő is tudjon valamivel szórakozni.
És hát igen... Bár én az efféle röhögcséges dolgaimat nagyrészt átalszom, és csak a végén ébredek, de az ő előadásában a történtek menthetetlenül lesírt sminkeket okoznak. Na meg persze egy-két púpot és lilafoltot, de az már igazán csak részletkérdés, a lényeg, hogy ennyivel megúsztuk a fizikát. Mert azt senki ne mondja nekem, hogy az nem egy veszélyes tantárgy rám nézve.

Újabb Panka-féle ugyanmár miért lenne egyszerű az életem- című történet következik.

Tegnap este félig bealudtan, már kómaközeli állapotban döntöttem úgy, hogy aznap este már viszonylag emberi időben tisztelem meg az álommanókat a jelenlétemmel. Az ehhez szükséges előkészületekkel hamarosan végezve (lásd: harc a tancuccokkal, hogy beférjenek a táskámba, és természetesen a számomra elegendő mennyiségű csoki bepakolása) átállítottam az ébresztőórámat, sokkal későbbre, hogy jól ki tudjam magam pihenni.

Reggel viszont erről elfeledkezve a szokásos módon nyomogattam a szundikat, mígnem hamarosan rádöbbentem, hogy a hétórás híreket nekem a legkevésbé sem szabadna hallanom, mert akkor már a legrosszabb esetben is a buszon szoktam ülni. A szokásos reggeli kapkodás után, és a pizsiben és papucsban való indulás megkísérlése után, majdnem fél órával az indulási időm elteltével, végre felkaptam a táskám, és már kinn is voltam az ajtón. Rohanás a buszhoz, aztán természetesen a még negyed óra várakozás, mire jön is a busz... Legalább annyira tömve, mint a hasam csokival az összes napokon, de sebaj, felnyomorodtam rá. Amint elindult, tüstént sikerült ülőhelyet is találnom. A gond csak az volt vele, hogy a néni, aki már pár megálló óta azt az ülést használta csücsülgetésre, morgással, és mocorgással próbálta tudtomra hozni, hogy nem tetszenek neki a kényelembe helyezkedési szokásaim, pláne nem az ő székén, szóval szálljak le onnan, de tüstént. Ezt még meg is próbáltam volna teljesíteni neki, ha már ilyen szépen és kedvesen megkért rá, amikor is jött a következő csücsülni-vágyó, immár az én ölembe, ezáltal engem mozgásképtelenné téve, a nénit meg még morgósabbá. Felállni képtelenül, egy idő után már kezdtem félni, hogy az alattam ülő néni hamarosan kilapul, lévén, hogy a termetes, ölemben üldögélő másik néni súlya következtében egy ideje már én sem éreztem a lábamat.... A bajt tetézendő, megérkezett a negyedik trónbitorló is. Most már mind a két néni mondta a magáét, hogy:

,, nade hát kérem! Én voltam itt előbb!" Én meg csöndesen szenvedtem a nagydarab szendvicsben mártírhalálomon, és némi csokin tűnődve. De a kissrácot ez nem érdekelte. Mivel még így, az ölünkben ülve is több hely jutott neki, mint állva lett volna.

Ezek után már nem csak a lábam zsibbadt le a nénitől, hanem a fejem is megfájdult a folyamatos szócsatától, amit ott hármasban lenyomtak, miközben én béketűrőként szendvicskedtem alattuk.

Az összes szenvedéseinktől a végállomás mentett meg minket, amikor végre a kicsi a rakás kiszabadult egymás közvetlen közeléből, és elkezdhettem felmérni a károkat, mint például a két dimenzióssá lapíttatásom...

A következő sokk a villamoson ért engem, amikor elő akartam venni a csokimat, hiszen ma reggel a csokizás még kimaradt, és hogy bepótolhassam. Amikor kinyitottam a táskámat, akkor tudatosult bennem, hogy itt valami gond történhetett, mert a megszokott csokihegyek és tancucc kötegek helyett találtam néhány mesekönyvet, és babákat. Bár este kicsit felébredtem arra, hogy a húgom pakolászik, meg zörög a szobánkban, de azt nem gondoltam volna, hogy esti bejelentését komolyan megvalósítja, miszerint azért, hogy tudjak sokáig aludni reggel, ő elmegy helyettem suliba. Azt sem gondoltam volna, hogy előrelátóan még este átpakolja a táskát, hogy minden fontos dolgot el tudjon vinni.

A kis cukimuki miatt, amikor matekon rám lett parancsolva, hogy nyissam már ki a könyvem, matekpélda helyett gyerekverset olvastam, és a nevetős baba néhányszor halálra ijesztett, amikor egyszer csak a hátamon a táskámban valami könyv segítségével felkacagott...

És hát természetesen most, hogy hazaértem, kellett a csokiadagomat bepótolni, mert bár nem ette meg mindet Babó, de tökéletesen csokimentesítette a táskámat, így egész nap remeghettem mindenféle nekem kirendelt sorscsapástól, mert nem volt velem a védelmezőm.

Az estém abszolút nem cáfolt rá az életfilozófiámra, miszerint a csoki-csoki-csoki napirendembe már nem fér bele a tanulás. Történt ugyanis, hogy nemrég csoki híján, és kellőképpen beijesztve a töri feleléssel, amolyan egy életem, egy halálom, akárhogy is lesz, én se haljak meg teljesen hülyén, max csak részlegesen, mint a hasonulás, nekiálltam, és elkezdtem tanulni. Ez eleinte állt abból, hogy előttem feküdt nyitott állapotban a füzet, én meg kényelmesen, könyöklőnek használva facebookoztam rajta. Bár gondoltam, hogy ennyi történelem nekem kényelmesen elég, végül mégis nekiálltam átnézni.

A sok tesónak van egy pár hátránya, például az a zajmennyiség, ami vele jár, és ami miatt minimum csukott ajtó mögött eszem a csokit, a viszonylag működő hallásom megóvása érdekében. Ott ücsörögtem egyedül, egy töricucc társaságában, és tanultam (igen, legyetek rám büszkék, nem hazudok, tényleg tanultam, ilyen rossz hatással van rám a csokihiány) amikor is elkezdődtek a tanulás mellé járó egyéb engem sújtó rossz dolgok.

Kezdődött mindez a telóm halálával. Egyszer csak felcsilingelt, aztán sötétebbre váltott, mint kedvenc csokijaim, és onnantól kezdve akármennyit is rimánkodtam neki és kérleltem, csak nem akart működni. Végső elkeseredésemben még csokit is ajánlottam neki, de mivel tudta, hogy alaptalanul ígérgetek, mert nincs nálam, megmakacsolta magát, és továbbra is ott maradt a nálam is sötétebb üzemmódban.

A következő attrocitás az íróasztalom lapjával történt érintkezés során ért engem, amikor is a töritanulás következtében fellépő természetes folyamat során bealudtam, és mivel a sok okosságomat mind a fejemben tárolom, és az nem csak sok, hanem nehéz is, a homlokom összepuszilkodott az asztallal. Ez még talán nem is lett volna akkora baj, ha nem nutellát ettem volna a szundi előtt, hanyagul letéve a kanalat valahova, ezáltal biztosítva, hogy az én szerencsésségemmel biztosan a kanálba fejeljek bele, ezzel aranyos, félhold alakú színelváltozást okozva a homlokom kellős közepére.

Ezután a minden focistákat megszégyenítő fejelés után felriadva folytattam az okosításomat. Legközelebb akkor ébredtem fel belőle, amikor öcsém nagy hangon kiabálva megkért, hogy korrepetáljam... A kis naiv, ő még azt hiszi, hogy a nővére képes megküzdeni a felsős tananyaggal...

Épp akkor felriasztva, valószínűleg kicsit lassan reagálhattam, mert elunva a várakozást, nagy robajjal benyitott a szobámba. Ezt ő nagyon jól eltervezte, csak előbb a kilinccsel kellett volna megbeszélnie, aki amúgy sem rajong értem, de ezt most személyes sértésnek vette... A sértést megtorlandó, hamarosan röppályára állt, és ezért nemsokára igencsak fúrta az oldalamat... nem, nem a kíváncsiság, hanem egy feldühödött kilincs, ami épp a becsapódás előtt érhette el a végsebességét, legalábbis a fájdalomokozása mertékéből ítélve ez történhetett...

Kedves kis láncreakciót elindítva megelégedetten lepottyant a földre, majd onnan nézte a kínlódásomat. A meglepődéstől és az erőteljes ébresztéstől még mindig kábán, ledőltem a székről, kb olyan kecsesen, mint egy darab fa, és akkora puffanással is. Itt talált rám az öcsém pár perc múlva, amikor már befejezte a kiröhögésemet, amint összekuporodva alszom a felborult szék mellett, egy kilincset fojtogatva...

Ezek után sajnos nem úsztam meg, az aznapi estémbe még egy korrepetálást is be kellett építsek, bár valószínűleg az öcsém többet tudott a témáról, mint én, de azért jól elbeszélgettünk. Persze leginkább nem tanulásos dolgokról.

A mai reggelem már az uncsin szokásos módon zajlott. Legalábbis annak úgy tűnhet, aki már tudja, hogy nálam mi számít a normálisnak. A reggeli húsz-perccel-az-amúgy-fel-kéne-kelni időpont után, ami már olyan rendszeres nálam, hogy azt is mondhatnám, hogy olyan napi háromszor megtörténik velem, kezdődött a kapkodás, a tancuccok nem találása, és a megszokott tárgyi hadviselések...

Minden a bepakolásnál kezdődött. Nézve az órarendet, halmoztam az íróasztalomra az aznapra szükséges könyveket, füzeteket, és egyéb rossz szándékú dolgokat. Ez az elfoglaltságom pont addig zajlott, amíg nem nőtt a kupac magasabbra, mint én, pedig én sem vagyok egy picurka emberke, hála a csokinak. Lassan már ugrálnom kellett volna, hogy elérjem a halom tetejét, amikor döntött egyet, miszerint ő is fáradt, és vízszintesbe helyezte magát. A gond csak azzal adódott, hogy mire minden leért a földre, a koránkelés miatti bosszúból cseppet sem kedvesen végigszeretgették a fejemet, vállamat, majd egy kedélyes kis bumm-mal végül a lábamat is.

A koránkelés és a sokszoros leütések következtében kicsit kába állapotban leültem az asztalhoz, amin tipikusan egy dolog maradt, a csoki, és jóízűen elfogyasztottam. Hiszen amikor már megvan a napi csokiadagom, több baj nem érhet.

Amikor ezzel a finom tevékenységgel végeztem, és már viszonylag magamhoz tértem a sokkból, amit ez a reggeli támadás okozta ijedelem okozott, lesüllyedtem az ő szintjükre, és immár hozzájuk hasonlóan vízszintes állapotban a földön, elkezdtem nagyon óvatosan és körültekintően visszaállítani a cókmók halmazt, ami imbolyogva bár, de mostmár megállt egészen addig, amíg nem próbáltam meg feltápászkodni, mert akkor szeretetteljesen a nyakamba borult. Barlangkutató mivoltomat eddig nem sejtvén, nem voltam erre túlzottan felkészülve, így barlangászfelszerelés híján kicsit elesettnek éreztem magam ott a tancucchegy alatt.

Feltápászkodtam, majd szinte már nyitott szemmel, de még mindig picit alukálva, elkezdtem minden rendszer nélkül, amolyan úgyis-bepakollak-ha-beledöglök-is elhatározással. Én nyertem.

Második felvonás,
miszerint nekem muszáj valami csokit is magammal vinni, hogy túléljem a sulit, szóval nekiláttam azt is keresni. Mondanom se kell, hogy bár abból is jó nagy kupacot felhalmoztam, vele jóban vagyok, tehát ő nem vetette rám magát vérszomjasan. A gond csak azzal adódott, amikor be kellett volna tuszkolnom a totálfullosra tömött tatyómba. Hiába ültem rá, hiába csináltam akármit, csak nem akart beférni. Szenvedtem vele annyit, amennyit a normális lányok (akiknek az élete nem csak a csokiról szól) töltenek a sminkeléssel reggelente a fiúk szerint, szóval pár órát, legalábbis nekem úgy tűnt...

A végére meguntam, fogtam a táskámat, majd 180 fokkal elforgatva, és erőteljesen megrázva megszabadultam minden feleslegesnek ítélt dologtól, így már befért a csokim, aztán rohantam, mert már nagyon késésben voltam, és hát a reggeli tömegnyomoros, banyatankos és kihagyhatatlan élmények is már nagyon hiányoztak.

Így vette kezdetét ez a mai sulis napom mindenféle tancucc nélkül, édes kettesben örök szerelmemmel, a csokival...