Az érzés,
amikor az emberek lélekszáma a buszon jócskán ötmilliárd felett van,
a vezető veszettül száguld, mint szódás a lovát és hasonlóképp fékezget,
egy öreg néni meg nekiáll két kézzel lefeszegetni a kapaszkodóról a kezem, hogy aztán ő kapaszkuljon oda,
plusz önszorgalomból még a banyatankkal is megkínálja a lábam,
hogy ezek után akkora helyem legyen kapaszkodni, túlélni a tömegnyomort és leküzdeni a verekedhetnékemet,
amennyi a szakállam hossza a négyzeten,
felbecsülhetetlen...

Mindezek után, keresek egy olyan házikót, ahol az offline teret tekintve se közel, se távol, még véletlen sincs lehetőségem egy erősebb fékezés alkalmával belefejelni  egy vizet nagyon rég nem látott hónaljba.
Segítsetek kiköltözni a világból...