Még Németországi szenvedelmeimhez tartozik egy duplamatek címszó alatt ismeretes program, amit nekem egyik nap, egy kora hajnali órában el kellett szenvednem.

Nade induljunk elölről.

Minden még előző napon kezdődött, amikor a cserediákom közölte, hogy szipcsiszupcsi lesz a másnapi program, és hogy alhatunk is sokáig, lévén hogy délelőtt szabadok leszünk, mint a madárka, (bár azért remélhetőleg a repüléskészségünk nem lesz szakadékközelben tesztelve,) és csak a délutáni program kötelező, szóval addig azt csinálhatunk, amit csak a korlátozott egymás-megértés enged.

Ezért aztán este egy felettébb fantáziadús programba belekezdve, mondván, úgyis kipihenhetjük majd magunkat, rendeztünk egy kis együtt-a-család-és-a-németülnemtudópanka-filmnézést. Először csak németül ment a film (ami, férfiasan bevallom, máig nem tudom, hogy miről szólt) aztán egy kis idő után az üres tekintetemet látva megkönyörültek rajtam, és rátettek egy angol feliratot. Onnantól kezdve már tudtam, hogy a piros hajú csaj, aki végig szétbőgött fejjel rohangált és üvöltözött, nem csak azért bőg, mert hülyén áll a haja és amit én addig hörgésnek és krákogásnak véltem, az igazából valami végtelen monológ, amit mindenkinek lenyomott, arról, hogy a férje válik tőle, a szeretője megcsalta, és hogy még a melóhelyéről is kivágták. Hiába, a német hadarások nekem mindig is jobban hasonlítottak fulladásos haláltusára, mint szavakra.

A film tartott kora estétől kora hajnalig. Mint később megtudtam, valószínűleg miattam, mivel hogy amikor már nagyon nem bírtam a hörgős kiscsaj visongásait, és elszöktem keresni egy kis csokit és csöndet,  az ilyesfajta Panka-lelépett helyzetekben megállították a filmet, hogy nehogy bármiről is lemaradjak. Utólag is csókoltatom az ötletet.

Szerencsére semmi sem tarthat örökké, kettő körül már vége lett, ami, ha nem írják ki, akkor csak abból tűnt volna fel, hogy a csaj már nem hisztizett, hanem mosolyogva törölgette könnyeit, amit immár a boldogsága okozott... Nem csak neki lett hepi end, hanem végre nekem is. Bár tény, hogy nekem sokkal nehezebb volt az a sok viszontagság, amit el kellett viseljek, mint missz vernyáknak. 

Az egész estében csak annyi vigasztalást láttam, hogy legalább sokáig alhatok majd, kipihenve minden német dumcsit ami addig ért engem. Ez a sokáig alvás tartott kb 2-5-ig... Rémülten ébresztett az anyuka, hogy kelni kell, mert elnézték a napot és aznap a sulis bemutató órák vannak.

Kicsit ön-és közveszélyes állapotban, be-bealudva gyorsan elintéztem a napi nyolc fürdésemből az egyiket, elkészültem és már indulhattunk is a suliba a nulladik órára.

Ott az addig megszokott jólszervezettség fogadott minket: még a német tanárok se tudták, hogy kit és hová küldenek órára. Így kerültem én a lehető legrosszabb helyre, duplamatekra, ráadásul egy évvel felettünk járó osztályhoz, szóval esélyem sem volt ott semmire. (Na nem mintha fiatalabbak matekjával könnyebb dolgom lett volna, ezt tegyük hozzá.) Mellettem ült a német tanárunk, aki minden egyes percben, amikor nem átallottam bealudni, felébresztett, így téve kínszenvedéssé az amúgy is kegyetlenül kezdődött napomat. Pedig hát a matek az egy olyan óra, amit csak alvás előtt szoktam gyakorolni, bárányszámolgatások közepette. De legalább így már bizonyított tény, hogy a matekot is át lehet élni ébren.

Mindezidáig tagadtam volna.