A mai reggelem már az uncsin szokásos módon zajlott. Legalábbis annak úgy tűnhet, aki már tudja, hogy nálam mi számít a normálisnak. A reggeli húsz-perccel-az-amúgy-fel-kéne-kelni időpont után, ami már olyan rendszeres nálam, hogy azt is mondhatnám, hogy olyan napi háromszor megtörténik velem, kezdődött a kapkodás, a tancuccok nem találása, és a megszokott tárgyi hadviselések...

Minden a bepakolásnál kezdődött. Nézve az órarendet, halmoztam az íróasztalomra az aznapra szükséges könyveket, füzeteket, és egyéb rossz szándékú dolgokat. Ez az elfoglaltságom pont addig zajlott, amíg nem nőtt a kupac magasabbra, mint én, pedig én sem vagyok egy picurka emberke, hála a csokinak. Lassan már ugrálnom kellett volna, hogy elérjem a halom tetejét, amikor döntött egyet, miszerint ő is fáradt, és vízszintesbe helyezte magát. A gond csak azzal adódott, hogy mire minden leért a földre, a koránkelés miatti bosszúból cseppet sem kedvesen végigszeretgették a fejemet, vállamat, majd egy kedélyes kis bumm-mal végül a lábamat is.

A koránkelés és a sokszoros leütések következtében kicsit kába állapotban leültem az asztalhoz, amin tipikusan egy dolog maradt, a csoki, és jóízűen elfogyasztottam. Hiszen amikor már megvan a napi csokiadagom, több baj nem érhet.

Amikor ezzel a finom tevékenységgel végeztem, és már viszonylag magamhoz tértem a sokkból, amit ez a reggeli támadás okozta ijedelem okozott, lesüllyedtem az ő szintjükre, és immár hozzájuk hasonlóan vízszintes állapotban a földön, elkezdtem nagyon óvatosan és körültekintően visszaállítani a cókmók halmazt, ami imbolyogva bár, de mostmár megállt egészen addig, amíg nem próbáltam meg feltápászkodni, mert akkor szeretetteljesen a nyakamba borult. Barlangkutató mivoltomat eddig nem sejtvén, nem voltam erre túlzottan felkészülve, így barlangászfelszerelés híján kicsit elesettnek éreztem magam ott a tancucchegy alatt.

Feltápászkodtam, majd szinte már nyitott szemmel, de még mindig picit alukálva, elkezdtem minden rendszer nélkül, amolyan úgyis-bepakollak-ha-beledöglök-is elhatározással. Én nyertem.

Második felvonás,
miszerint nekem muszáj valami csokit is magammal vinni, hogy túléljem a sulit, szóval nekiláttam azt is keresni. Mondanom se kell, hogy bár abból is jó nagy kupacot felhalmoztam, vele jóban vagyok, tehát ő nem vetette rám magát vérszomjasan. A gond csak azzal adódott, amikor be kellett volna tuszkolnom a totálfullosra tömött tatyómba. Hiába ültem rá, hiába csináltam akármit, csak nem akart beférni. Szenvedtem vele annyit, amennyit a normális lányok (akiknek az élete nem csak a csokiról szól) töltenek a sminkeléssel reggelente a fiúk szerint, szóval pár órát, legalábbis nekem úgy tűnt...

A végére meguntam, fogtam a táskámat, majd 180 fokkal elforgatva, és erőteljesen megrázva megszabadultam minden feleslegesnek ítélt dologtól, így már befért a csokim, aztán rohantam, mert már nagyon késésben voltam, és hát a reggeli tömegnyomoros, banyatankos és kihagyhatatlan élmények is már nagyon hiányoztak.

Így vette kezdetét ez a mai sulis napom mindenféle tancucc nélkül, édes kettesben örök szerelmemmel, a csokival...