Az estém abszolút nem cáfolt rá az életfilozófiámra, miszerint a csoki-csoki-csoki napirendembe már nem fér bele a tanulás. Történt ugyanis, hogy nemrég csoki híján, és kellőképpen beijesztve a töri feleléssel, amolyan egy életem, egy halálom, akárhogy is lesz, én se haljak meg teljesen hülyén, max csak részlegesen, mint a hasonulás, nekiálltam, és elkezdtem tanulni. Ez eleinte állt abból, hogy előttem feküdt nyitott állapotban a füzet, én meg kényelmesen, könyöklőnek használva facebookoztam rajta. Bár gondoltam, hogy ennyi történelem nekem kényelmesen elég, végül mégis nekiálltam átnézni.

A sok tesónak van egy pár hátránya, például az a zajmennyiség, ami vele jár, és ami miatt minimum csukott ajtó mögött eszem a csokit, a viszonylag működő hallásom megóvása érdekében. Ott ücsörögtem egyedül, egy töricucc társaságában, és tanultam (igen, legyetek rám büszkék, nem hazudok, tényleg tanultam, ilyen rossz hatással van rám a csokihiány) amikor is elkezdődtek a tanulás mellé járó egyéb engem sújtó rossz dolgok.

Kezdődött mindez a telóm halálával. Egyszer csak felcsilingelt, aztán sötétebbre váltott, mint kedvenc csokijaim, és onnantól kezdve akármennyit is rimánkodtam neki és kérleltem, csak nem akart működni. Végső elkeseredésemben még csokit is ajánlottam neki, de mivel tudta, hogy alaptalanul ígérgetek, mert nincs nálam, megmakacsolta magát, és továbbra is ott maradt a nálam is sötétebb üzemmódban.

A következő attrocitás az íróasztalom lapjával történt érintkezés során ért engem, amikor is a töritanulás következtében fellépő természetes folyamat során bealudtam, és mivel a sok okosságomat mind a fejemben tárolom, és az nem csak sok, hanem nehéz is, a homlokom összepuszilkodott az asztallal. Ez még talán nem is lett volna akkora baj, ha nem nutellát ettem volna a szundi előtt, hanyagul letéve a kanalat valahova, ezáltal biztosítva, hogy az én szerencsésségemmel biztosan a kanálba fejeljek bele, ezzel aranyos, félhold alakú színelváltozást okozva a homlokom kellős közepére.

Ezután a minden focistákat megszégyenítő fejelés után felriadva folytattam az okosításomat. Legközelebb akkor ébredtem fel belőle, amikor öcsém nagy hangon kiabálva megkért, hogy korrepetáljam... A kis naiv, ő még azt hiszi, hogy a nővére képes megküzdeni a felsős tananyaggal...

Épp akkor felriasztva, valószínűleg kicsit lassan reagálhattam, mert elunva a várakozást, nagy robajjal benyitott a szobámba. Ezt ő nagyon jól eltervezte, csak előbb a kilinccsel kellett volna megbeszélnie, aki amúgy sem rajong értem, de ezt most személyes sértésnek vette... A sértést megtorlandó, hamarosan röppályára állt, és ezért nemsokára igencsak fúrta az oldalamat... nem, nem a kíváncsiság, hanem egy feldühödött kilincs, ami épp a becsapódás előtt érhette el a végsebességét, legalábbis a fájdalomokozása mertékéből ítélve ez történhetett...

Kedves kis láncreakciót elindítva megelégedetten lepottyant a földre, majd onnan nézte a kínlódásomat. A meglepődéstől és az erőteljes ébresztéstől még mindig kábán, ledőltem a székről, kb olyan kecsesen, mint egy darab fa, és akkora puffanással is. Itt talált rám az öcsém pár perc múlva, amikor már befejezte a kiröhögésemet, amint összekuporodva alszom a felborult szék mellett, egy kilincset fojtogatva...

Ezek után sajnos nem úsztam meg, az aznapi estémbe még egy korrepetálást is be kellett építsek, bár valószínűleg az öcsém többet tudott a témáról, mint én, de azért jól elbeszélgettünk. Persze leginkább nem tanulásos dolgokról.