Ha még nem tettem volna meg, most megemlítem, hogy kb mindenre allergiás vagyok. Ezek közül a dolgok közül most a cicaallergia volt a legaktuálisabb, mivelhogy a német családnak van egy macskája. A neve Monty, és ő a kirendelt házőrző. Ezt a feladatkörét tökéletesen jól el is látja. Mindent megeszik, ami mozog, vagy épp nem. Ettől olyan pocakos, hogy ha nem tudnám, hogy fiúcica, azt hinném, hogy picibabói lesznek.
Az első találkozásunk kicsit rendhagyóan zajlott. Legalábbis annak úgy hangozhat, aki nem ismer engem. De aki már kb tudja, hogy milyen vagyok, az már semmin nem lepődik meg velem kapcsolatban. Max ha esetleg azt mondanám, hogy nem szeretem a csokit. De ez nem történhet meg.
Szóval, az első míting Montyval úgy zajlott, hogy átestem rajta. Ő békésen zabált valami dolgot, amit talált, én meg el voltam tévedve. Még a lámpakapcsolót sem tudtam, hogy hol van, szóval ide-oda tapogatóztam(nem rosszra gondolni!), mígnem egyik lépésemnél beleléptem valami csámcsogó szőrgombócba. Nem tudnám megmondani, hogy melyikünk ijedt meg jobban. Ő valami fura hangot kiadva, felugrott vagy két méter magasra, majd visszapattant a plafonról, megrázta magát, és amikor kicsit már magához tért, akkor kitántorgott a szobából. Én első ijedelmemben hátraléptem, minek következtében kigáncsolt egy szék, és én egy elegáns mozdulattal körbefordultam, végeztem néhány karkörzést, amiket ilyenkor szokás, majd amint rájöttem, hogy hiába csapkodok a karjaimmal, nem vagyok madárka, és nem fogok tudni repülni, ezekbe beletörődvén megadtam magam, kicsúszott alólam a lábam, és lehuppantam a popómra, egyenesen Monty cicakajájába. Egy elegáns placcs lett belőle, de legalább puhára estem, és nem a macskára, mert azt kicsit kínos lett volna kimagyarázgatni, hogy este "húsospalacsintát" készítettem.
Aznap este már nem aludtam túl sokat, mert feltakarítottam a cicakaját, ami tompította az esésemet, kézzel kimostam a nacimat, na és persze a szobámat is meg kellett találjam. Mindennel végeztem olyan négy körülre, majd beájultam az ágyamba, bízva benne, hogy végülis a sajátomban fekszem, és nem valami random bácsi mellett ébredek majd reggel.
Onnantól kezdve Monty került engem, ami talán nem is volt olyan nagy baj, mert így megtakarított nekem egy csomó hapcirohamot, orrfújást, és egy csomó zsepit.
Néha azért kicsit furcsa volt, amikor bementem egy szobába, Monty feldagasztotta magát, majd méltóságteljesen kivonult a szobából, hörrenő-morranó hangeffektekkel kísérve, amire csak nagyon nehezen tudtam ráfogni, hogy csak éhes, és korog a szegényke pocija. Olyankor a németek kicsit furán néztek rám, és láttam rajtuk, hogy szívesen kifaggatnának, hogy mi történt, de már kicsit ők is feladták a velem való kommunikációt, amolyan ami nem megy, azt nem kell erőltetni alapon.
