Németországban, hogy ne csak a németek szivassanak minket, hanem mi is őket, vagy éppenséggel magunkat, kitaláltunk ilyen kis hülye fogadásokat. Az volt a lényege, hogy oda kellett menni egy random némethez, és magyarul dumálni neki káromkodásokat, meg bunkóságokat, valami cuccára mutogatva, és a mondandónkba beleépítve néhány kedves német szót, mint a wunderschön, meg hasonlók... A reakciójukon jó sokat lehetett szakadni.
Az első vállalkozó egy magyar srác volt, hogy na ő megmutatja, hogy kell ezt. Tette a dolgát, mutogatott a német csaj helókittis napszemcsijére, miközben szórta a furábbnál furább beszólásokat. A csaj csak bámult, kínosan mosolygott, majd a srác kezébe nyomta a szemcsit, és elszaladt...
A következőre a srác egy német pasihoz ment oda, mivel úgy gondolta, hogy ha továbbra is csajoknál próbálkozik, akkor esetleg legközelebb megdobják egy komplett sminkcuccal is. A választása egy padon ücsörgő, éppen olvasó srácra esett, aki végighallgatta a monológot, amit magyarul kapott, kicsit sékelve német szavakkal, majd elővett egy papírt, és egy kacsintás kíséretében a haverom kezébe nyomta a telefonszámát az összes elérhetőségeivel együtt.
Mi tisztes távolból figyeltük a jelenetet, ezért kicsit sem értettük, hogy egy csapásra miért lohad le a mosoly az arcáról, és miért kullog vissza pipacsvörös arccal... Amikor elmagyarázta, hát akkor szem nem maradt szárazon.
Ezek után ő már nem mert menni több ilyesmi körútra. Elkezdődtek a találgatások, hogy ki legyen a következő. Egy barátnőm lett rávéve, aki el is indult egy lánycsoport felé, majd szövegelt nekik egy csomót. Az egyik német csaj, lévén, hogy csak a német szavakat értette, kedvesen megköszönte barátnőmnek azt, amiket a táskájára mondott, majd még vagy tíz percet beszélt arról, hogy barátnőm mennyire aranyos, és kedves, és hogy ő mennyire köszöni neki...
A következő szerencsés én voltam. Megpróbáltak meggyőzni, hogy mennyire jó lesz nekem, ha vállalok egy ilyen fogadást. Ajánlottak nekem 8 tábla csokit, és nem volt több kérdésem, már indultam is. Engem egy fiatal sráchoz küldtek, hogy ,,dicsérjem" halálra a cipőjét. Odaértem, mondtam neki a szokásos szöveget, majd amikor picit kifogytam a szóból, és vettem egy jó nagy levegőt, közbeszúrta, hogy köszöni szépen, rég nem nevetett ilyen jót, és hogy nagyon feldobtam a napját, mindezt persze magyarul, majd elmondta, hogy ő is cserediák itt, és épp a haverjait várja, akik még elmentek sörért, és megkérdezte, hogy lophatják-e az ötletünket, hogy így meglegyen a mai program. Mondtam neki, hogy mennyi csoki az ára, aztán mindketten röhögve indultunk két irányba, én beszámolni, ő meg egy német csoport felé, hogy halálra röhöghesse magát rajtuk.
Ebből is látszik, hogy milyen az én szerencsém. Rögtön kiszúrom Hamburgban az egyetlen embert, aki ért magyarul. Viszont ennek köszönhetően alapítottunk egy hagyományt ott, hogy mégkevésbé legyen uncsi egy csereprogram.
