Újabb Panka-féle ugyanmár miért lenne egyszerű az életem- című történet következik.
Tegnap este félig bealudtan, már kómaközeli állapotban döntöttem úgy, hogy aznap este már viszonylag emberi időben tisztelem meg az álommanókat a jelenlétemmel. Az ehhez szükséges előkészületekkel hamarosan végezve (lásd: harc a tancuccokkal, hogy beférjenek a táskámba, és természetesen a számomra elegendő mennyiségű csoki bepakolása) átállítottam az ébresztőórámat, sokkal későbbre, hogy jól ki tudjam magam pihenni.
Reggel viszont erről elfeledkezve a szokásos módon nyomogattam a szundikat, mígnem hamarosan rádöbbentem, hogy a hétórás híreket nekem a legkevésbé sem szabadna hallanom, mert akkor már a legrosszabb esetben is a buszon szoktam ülni. A szokásos reggeli kapkodás után, és a pizsiben és papucsban való indulás megkísérlése után, majdnem fél órával az indulási időm elteltével, végre felkaptam a táskám, és már kinn is voltam az ajtón. Rohanás a buszhoz, aztán természetesen a még negyed óra várakozás, mire jön is a busz... Legalább annyira tömve, mint a hasam csokival az összes napokon, de sebaj, felnyomorodtam rá. Amint elindult, tüstént sikerült ülőhelyet is találnom. A gond csak az volt vele, hogy a néni, aki már pár megálló óta azt az ülést használta csücsülgetésre, morgással, és mocorgással próbálta tudtomra hozni, hogy nem tetszenek neki a kényelembe helyezkedési szokásaim, pláne nem az ő székén, szóval szálljak le onnan, de tüstént. Ezt még meg is próbáltam volna teljesíteni neki, ha már ilyen szépen és kedvesen megkért rá, amikor is jött a következő csücsülni-vágyó, immár az én ölembe, ezáltal engem mozgásképtelenné téve, a nénit meg még morgósabbá. Felállni képtelenül, egy idő után már kezdtem félni, hogy az alattam ülő néni hamarosan kilapul, lévén, hogy a termetes, ölemben üldögélő másik néni súlya következtében egy ideje már én sem éreztem a lábamat.... A bajt tetézendő, megérkezett a negyedik trónbitorló is. Most már mind a két néni mondta a magáét, hogy:
,, nade hát kérem! Én voltam itt előbb!" Én meg csöndesen szenvedtem a nagydarab szendvicsben mártírhalálomon, és némi csokin tűnődve. De a kissrácot ez nem érdekelte. Mivel még így, az ölünkben ülve is több hely jutott neki, mint állva lett volna.
Ezek után már nem csak a lábam zsibbadt le a nénitől, hanem a fejem is megfájdult a folyamatos szócsatától, amit ott hármasban lenyomtak, miközben én béketűrőként szendvicskedtem alattuk.
Az összes szenvedéseinktől a végállomás mentett meg minket, amikor végre a kicsi a rakás kiszabadult egymás közvetlen közeléből, és elkezdhettem felmérni a károkat, mint például a két dimenzióssá lapíttatásom...
A következő sokk a villamoson ért engem, amikor elő akartam venni a csokimat, hiszen ma reggel a csokizás még kimaradt, és hogy bepótolhassam. Amikor kinyitottam a táskámat, akkor tudatosult bennem, hogy itt valami gond történhetett, mert a megszokott csokihegyek és tancucc kötegek helyett találtam néhány mesekönyvet, és babákat. Bár este kicsit felébredtem arra, hogy a húgom pakolászik, meg zörög a szobánkban, de azt nem gondoltam volna, hogy esti bejelentését komolyan megvalósítja, miszerint azért, hogy tudjak sokáig aludni reggel, ő elmegy helyettem suliba. Azt sem gondoltam volna, hogy előrelátóan még este átpakolja a táskát, hogy minden fontos dolgot el tudjon vinni.
A kis cukimuki miatt, amikor matekon rám lett parancsolva, hogy nyissam már ki a könyvem, matekpélda helyett gyerekverset olvastam, és a nevetős baba néhányszor halálra ijesztett, amikor egyszer csak a hátamon a táskámban valami könyv segítségével felkacagott...
És hát természetesen most, hogy hazaértem, kellett a csokiadagomat bepótolni, mert bár nem ette meg mindet Babó, de tökéletesen csokimentesítette a táskámat, így egész nap remeghettem mindenféle nekem kirendelt sorscsapástól, mert nem volt velem a védelmezőm.
