Egy kis előzmény ide kattintva olvasható.
Bátorság, nagy levegő, bélyeg, miegymás- gyűjtés után megint megkíséreltem a biciklicsoda belovaglását. Újabb elrugaszkodás következett, immár kicsit óvatosabban. Ebből kifolyólag már nem sikerült elég magasra röppennem, így egy döbbent sóhajjal kellett nyugtázzam, amikor az ülés beleállt a popómba. Ezen nagyon meglepődve, kicsit lefagyva, hirtelen megint én kerültem alulra. Ennek már nem örültem annyira, mert eme rémületre okot adó dolog után már volt félnivalóm a bicótól.
Egy újabb feltápászkodás következett, majd átvonultam vele a lépcső mellé, és a magasból végre sikerült elérnem a célom, már én voltam felül. Egészen addig, amíg ő, ennek nem örülvén, elkezdett a másik irányba dőlni. Ez engem nagyon váratlanul ért, mint ahogy az is, hogy kb fél méter volt a lábam és a talaj között, így fogtam magam, és hasonlóan kecsesen, mint egy darab fa, megint padlót fogtam.
Picit bemorcosodván úgy döntöttem, hogy ennyi volt. Nincs több kedves Panka, hanem kap egy mindenre elszántat. Óvatosan megközelítettem a lila csodát, odaléptem az üléshez, és egy apukámtól ellesett, hatásos mozdulattal lepicinyítettem a magasságát. Csupán csak három körmöm bánta ezt a műveletet, na és persze a bicikli...
Miután ezzel is megvoltam, egy picit még néztem a földön a furán rángatózó, és közben fura hangokat kiadó németet, majd belegondolva, hogy mi minden történt ebben a pár percben, fogtam magam és lehevertem mellé nevetni. Ott talált minket az anyuka, aki hirtelen nagyon megijedt, kérdezgette, hogy mi történt, és hogy jól vagyunk-e, amitől még jobban kellett nevetnünk. Végül fél órával a tervezett indulás után, könnyeinket törölgetve elindultunk.
A következő gond akkor történt, amikor egy autós rádudált a németemre, köszönés gyanánt. A lila paripám megbokrosodott, és hiába minden ügyességem, ő eltökélte, hogy az autó egy vadállat, ami pont rá pályázik, és a legjobb védekezés az, ha halottnak tetteti magát. Feldobta mind a két kerekét, közben a testével védelmezve engem. Ez a trükk be is jött, mert az autó, bár nagyon közel, kb két centi közelségbe jött, de legalább nem evett meg minket, csak kicsit összejárkálta és jól összesározta a kabátomat... Szerencsére engem nem használt lábtörlőnek.
Ezután megint útra keltünk, örülve, hogy megúsztuk a kocsival való talit.
A következő gond a mindenféle hangokkal adódott. (Nem a fejemben, azért annyira még nem komoly a helyzet, ne tessék aggódni.) A biciklimnek felettébb sok mondanivalója akadt, ezért a maga módján végigdumcsizta a napot. Csattogott, pittyegett, csipogott, sípolt, nyikorgott, nyüsszögött, és további sokféle akusztikus hozzájárulással tetézte a hangulatot.
Egy három kilométeres út alatt csupán csak 7-szer esett le a lánc, ami ahhoz képest iszonyú kevés, hogy én hányszor....
Mire odaértem a sulihoz, eldöntöttem, hogy a barátságunk érdekében elviszem őt disco-ba majd valamikor, hogy kiélhesse az ilyen irányú monoton hangkiadó vágyait dj-skedés közben...
Végül túlzottan összebarátkoznunk nem sikerült, de egyre jobban kiismerem már a nyavalyáit, és eszerint többnyire esés nélkül túl tudok élni 10 percet vele.
Amennyiben nem szállok fel rá....
