Azzal már megbékültem, hogy a németeket esélyem sincs, hogy megértsem, de bár nem ért váratlanul, azon mégis kicsit ledöbbentem, hogy nekem is muszáj megtanulnom biciklizni...
Ejtek pár szót a számomra kirendelt bicóról, hogy mindenki át tudja érezni a problémáimat. Az egész azzal kezdődött, hogy hajnali fél hatkor fel lettem keltve, hogy a napi nyolc zuhanyzásomból megejthessem az elsőt. Én tök kómás állapotban lévén, még ha magyarul beszélnek hozzám, azt sem fogtam volna fel, nemhogy így németül, amiből akkor sem értek semmit, amikor józan vagyok, és nem másnapos az előző esti németdumcsi túladagolás mennyiségtől...
Hosszú idő volt, mire megértettem, mégis mit akarnak tőlem, ők pedig azt, hogy én inkább kihagyom a napi 8 fürdést, ha hagynak aludni. Eme feladat nehézségét jelzi, hogy mire kölcsönösen el-elmutogatósbácsiztuk egymásnak a dolgokat, eljött a hét óra, az indulás ideje. Kezembe nyomtak egy pici vizet, meg valami fura ízű, elvileg ottani különlegességet, és kilöktek az ajtón.
Kint várt rám a cserediákom, meg egy csodálatosan princesszeknek való gyönyörűséges lila bicikliszörny. Hasonló stílusú volt a külseje, mint kedvenc pink bőröndömnek. Nem minden a külső, gondoltam, és azt hittem, hogy vele is jóban leszünk, mint a kis csillogóssal. Épp csak azt nem kalkuláltam bele ebbe az gondolatomba, hogy ez a bicó is német, szóval a kínosan egymásra mosolygáson kívül más közünk nem nagyon lehet egymáshoz. Én azért bemutatkoztam neki, hátha...
A németem fájdalmasan eltorzulós arccal meredt maga elé, és próbálta visszatartani a nevetést, a lila csoda viszont nem zavartatta magát. Talán kicsit idegesíthette az, hogy egy kiscsaj valami idegen nyelven rizsázik neki, számára teljesen közömbös dolgokról. Valószínűleg ezért lehetett olyan barátságtalan velem a továbbiakban. Az első gond épp a felszállásnál adódott. (nem a repülőé értendő, ahhoz túl kevés PILÓTAkekszet ettem.) Én jógáztam, szóval viszonylag hajlékony vagyok, de egy, a hátam közepéig érő üléshez kb. egy állóspárga szükségeltetik, és ahhoz akkor korán reggel nem volt erőm.
Talán túl nagy egóval, amolyan úgyis megoldom, nehogymár kifogjon rajtam - gondolattal giga nagyot ugorva, magasugrás csúcsomat megdöntve elrugaszkodtam, és már fenn is voltam. Büszkén körülnéztem, hogy na, elsőre sikerült, ezt csináljátok utánam, büszkén levigyorogtam a németre, majd hatalmas csattanással elvágódtam.
A földön fekve felmerült bennem, hogy nekem ez itt tökéletes, hiszen ilyen korán még vízszintesen vagyok, van takaróm is, már csak egy kis csoki hiányzik a teljes boldogsághoz, de a cserediákom nem értékelte a szundikísérletemet, így felrángatott a földről, és rámparancsolt, hogy siessek, mert késésben vagyunk. Én igyekeztem eleget tenni az utasításnak, bár azért amikor nem látta, le-lehajoltam összeszedegetni az egóm szétszóródott darabjait a földről.
