Ez a sztori egyenesen a német cserediákcsaládomnál íródik. Itt mindenki nagyon kedves, legalábbis így gondolom, mert igazából egy szót sem értek abból, amit mondanak. Viszont rossz ember nem lehet, aki engedi az összes étkezésnél, hogy nutellával egyek mindent, még ha pizza van, akkor is.
Első éjszaka, amikor ideértem, az anyuka nagyon kedvesen fogadott. Lassan, tagoltan, nagyon artikulálva elmondta, hogy nagyon örül, hogy itt vagyok, meg az ilyen szokásos, kötelező üdvözlési formákat. Azokat, amiket az ember, élete első németóráján már megtanul, mert annyira alap. Aztán megkérdezte, hogy értettem-e legalább egy picurkát azt amit mondott. Én pedig azt válaszoltam, hogy persze, hiszen annyit még én is megértek, hogy hello.
Nem kellett volna ezt mondanom. Olyannyira megörültek, hogy értem őket, hogy úgy gondolták, innentől kezdve nem kell tovább törniük magukat, hogy lebutítva beszéljenek, mert hát úgyis megértem őket. Tehát onnantól már úgy lettem kezelve, mint egy német. Gyorsan, és furán beszéltek hozzám, minek következtében egy kicsit ledöbbentem, de a némettudásom addig azért nem terjedt, hogy el tudtam volna magyarázni nekik, hogy ötletem sincs, hogy mit akarnak tőlem. Eleinte még próbálkoztam azzal, hogy visszakérdezzek, ha valamit nem értek, de aztán rájöttem, hogy akárhányszor mondhatnak el nekem valamit, úgyse értem. Szóval feladtam. Úgyis mindig az volt, hogy mire majdnem megértettem egyetlenegy kérdést, kaptam még vagy húszat...
Most már, egyszerűsítendő a dolgokat, akármit dojcskodnak nekem, a válaszom az, hogy: Ja, danke... És így jól elvagyunk, bár van néhány helyzet, amikor nem épp ez a legmegfelelőbb válasz, de erre mindig csak utólag döbbenek rá, vagy az arckifejezésükből, hogy itt valami oltári nagy baromságot mondhattam, vagy pedig akkor, amikor később nem értik, hogy ha azt mondtam valamire, hogy igen, akkor miért értetlenkedek, amikor természetesnek veszik.
Ebből adódtak érdekes helyzetek, például amikor első este megtudták tőlem, hogy napi nyolcszor fürdök. Az történt ugyanis, hogy meg lettem kérdezve, hogy akarok-e este vagy reggel fürdeni, amire izomból rávágtam az igen, köszi-s kis mondatocskámat. Már ezen is eléggé elcsodálkoztak, de azért visszakérdeztek a biztonság kedvéért, hogy nade mindkétszer?
Ebből aztán már végképp nem értettem semmit, amit németül meg pláne nem tudtam volna a tudomásukra hozni, ezért kicsúszott egy:
- Áh nem tudom- című mondat a számon, persze magyarul, amiből azt szűrték le, hogy az áh=acht, szóval én egy nagyon tiszta emberke vagyok, aki kb. három óránként fürdik...
Bár én láttam a fejükön a döbbenetet, nem agyaltam rajta többet, mert ezek után nem volt hozzám több kérdésük, én meg örültem, hogy ilyen jól megértettük egymást, hiszen ezek után hagytak fürdeni, meg aludni menni. Csak másnap, amikor már kb harmadszorra kérdezték napközben, hogy megyek-e pancsizni, akkor kezdtem csak el azon gondolkozni, hogy miket hordhattam vajon össze nekik előző este...
Na most képzeljétek el a szitut, amint a német próbál kedves lenni, és emlékeztetni engem a napi 8x-os fürdési szokásaimra, én pedig minden alkalommal úgy csodálkozom rá a kérdésére, mintha valami hatalmas hülyeséget mondott volna, valami random nyelven, amit nem értek... De hát nem épp ez történt? Persze csak azt leszámítva, hogy szerintük én tökéletesen beszélem a nyelvüket.
