A cserediákságos németút sem kezdődött zökkenőmentesen, mint ahogy semmi sem, ami velem kapcsolatos, vagy velem történik. Bár az elején úgy látszott, hogy egy egész napos, felettébb semmi sem történős, utazgatós napnak nézünk elébe. Az elején még az egész vagon teli volt mondanivalóval, reményekkel, elfoglaltságokkal, aztán fokozatosan egyre többen merültek zenével alvásba, olvasásba, vagy telós játékokba.
Én magam az olvasók táborát erősítettem, mígnem kb. egy óra alatt kiolvastam mind azt az egy könyvet, amit magammal hoztam erre a 13 órás tömény unatkozásra. Akkor nekiálltam facebookozni, jobb híján, mert különben megevett volna az unalom, jóízűen csámcsogva közben rajtam. Ennek az elfoglaltságomnak a határ vetett véget, merthogy hát addig tartott a mobilnet. Ekkor még nem merültem depibe, lévén elég leleményesnek tartottam magam (bár azért Odüsszeusznak nem kell hívjon senki), gondoltam majd kitalálok valamit, meg hát úszni sem tudok, ezért csínján kell bánnom a mindenféle merülésekkel. Mivel más lehetőség nem maradt, nekikezdtem a zenehallgatós, antiszockodós, a szűk fél óra esti alvás miatt be-bealvós, felettébb fantáziadús programomnak. Nem kellett nekem tíz percnél több, hogy édesen elalukáljak, zenével a fülemben...
Talán olyan két vagy három órát aludhattam, amikor borzadva ébredtem fel, hogy vajon miért lehet, hogy olyan szörnyűségek zajlanak a fejemben? Mert hát én, ha nem is mindig értelmeset, de legalább mindig szórakoztatót álmodok. Na ez a mostani egy cseppet sem volt az. Szerepelt benne az összes, részemről kicsit sem kedvelt előadó és énekes. Rémülten ültem pár percig, hogy ezt vajon mivel érdemeltem ki? Először a tárgyak kezdenek ellenem szövetkezni, és most már az álmaimban sem vagyok biztonságban? Mivel én rögtön ébredés után nem mindig vagyok szellemi képességeim teljes birtokában, kis ideig dermedten ültem és gondolkoztam, hogy ez most hogy lehet, de miután meghallottam a fülesemben szóló Justin Bieber számot, kezdtem sejteni, hogy mi lehet a bibi. Megnéztem a zenéimet, amik között egyet sem találtam, amit én tettem volna az mp3amra, és eszembe jutott uncsitesóm, aki múltkor elkérte, hogy megnézze, hogy miket hallgatok, aztán gyanúsan hamar visszaadta. Valószínűleg akkor cserélhette ki az sd kártyát.
Így történhetett, hogy az utazás ötödik órájában kifogytam minden viszonylag értelmesnek mondható elfoglaltságból, és így jobb híján az út hátralévő részét a kényelmetlen ülés miatti popófájdalmaim ecsetelésével töltöttem, amiket mind a cuki pink bőrönd barátnőm hallgatott végig, és csak néha szólt közbe, hogy jelezze, hogy neki sem minden szupcsi, hiszen még mindig másnapos a hajnali ünnepléstől, és emellé egy csomó uncsi színű, vele beszélgetni nem akaró fakó színű bőrönddel van összezárva, szóval neki sokkal rosszabb dolga van.
Megsajnáltam, és dumcsiztam vele, ami miatt elég sok meglepett tekintetet és kérdést kaptam, hogy vajon minek beszélek egy élénk pink, csillogós bőröndhöz? Erre én csak azt tudtam válaszolni, hogy azért vele társalgok, mert ő minden problémámat meghallgatja, ő szeret, és ő van olyan okos és értelmes, mint én.
Mondanom se kell, hogy nem jött ki túl jól, hogy egy bőrönd értelmi szintjét hasonlítottam a sajátomhoz, és bár jó sok idevágó beszólást kaptam, legalább már nem volt olyan uncsi az utazás...
Ebből is látszik, hogy egy egyszerű disney bőrönd mennyire jófej tud lenni, és mennyire fel tudja dobni az utat, mindig biztosítva a jobbnál jobb témákat, hogy elterelje a figyelmet arról, hogy egyáltalán semmit sem tudunk itt csinálni... Jó kis csapat vagyunk mi ketten... Elszórakoztatjuk mi magunkat, meg a többieket, ha épp uncsizunk...
Tanulság: egy hosszú utazásra nem kell mindenféle szuper elfoglaltságot keresni, elég, ha jól összebarátkozunk a pink csillogós disney bőröndünkkel....
