Nyáron a buliszezonban egy koncert alkalmával történt, hogy egy pasi, akiről már régen nem lehetett mondani, hogy szomjas lenne, hasra vágta magát előttem. Utána sűrű bocsánatkérések közepette igyekezte feltornázni magát térdelésbe. Nem állítanám, hogy tisztán lehetett érteni, amit mond, de azt még ki tudtam belőle venni, hogy: 

- Bocsika, ez térdelés akart volna lenni, és ugyan ne sértődj már meg, de hozzám jössz feleségül?

Mondanom sem kell, hogy ez volt az a pont, amikor már nem csak ő tartózkodott elterülve a földön, hanem haverjaim is ott fetrengtek a nevetéstől. Végül bonyolult tornagyakorlatoknak is beillő mozdulatokkal sikerült neki a térdelés. Ekkorra már szem nem maradt szárazon, a közösség kb úgy nézett ki, mint mikor egy bőgős film után a moziban felkapcsolják a lámpákat, és látszik hogy mindenki sminkje már csak múlt időben értendő. És olyan sem nagyon maradt, aki képes lett volna tartózkodni a "fetrengjünk a földön" életérzéstől. Ennek persze a hely tulaja nagyon örülhetett, annál kevesebb sört kellett felmosniuk a buli után. 

Leendő férjuram megfogta a kezemet, és megpróbált ráhúzni az ujjamra valami világítós gyűrűféleséget, ezzel is mutatva, hogy neki milyen komolyak a szándékai. 

Végül aztán aznap éjjel sem mentem férjhez, mert sikerült neki elmagyaráznom, hogy az én szívem már meglehetősen régóta foglalt. Erre elszomorodott, és megkísérelt felállni, ami természetesen egyedül nem ment neki, de páran a vidám percekért cserébe elkalauzolták őt egy székhez, ahol le tudott ülni. Távoztában még hátrafordult és megkérdezte, hogy legalább a nevét megtudhatja-e a szerelmemnek. Mondtam neki, hogy hát persze.

Mosolyogva ránéztem, és kinyögtem, hogy:
- Csoki. Általában Milka, de a Mercit is szeretem, és nem csak akkor, ha négy kereke van és az enyém.